Tegnap elmentem Samanthával kocsmakvízre (azért Samantha, mert egyszer pár barátnőmmel rájöttünk hogy a társaságra totál rá lehet húni a Szex és New Yorkos karaktereket, és ő lett Samantha - én nyilván Miranda vagyok, ki más), és tök jó volt. Szeretem ezeket a kocsmakvízeket, mindig úgy örülök, ha Sam elhív, örülnék, ha gyakrabban hívna. :D. Mondjuk tegnap szerintem kvázi bekéredzkedtem a csapatba, szóval jó úton járok, és a pofátlanságom is működik.

De jó a társaság is, nagyon nevettünk tegnap mert véletlenül feljött a Pendragon legenda egy kérdésben úgy, hogy pont előtte beszéltünk róla egy édes kisállat kapcsán, meg hogy el akarom olvasni már egy ideje, de picit elvette a kedvemet tőle az  Utas és holdvilág, valljuk be, az nagyon nem nekem íródott. A lányok viszont ajánlották, szóval előrébb mászott a listán.

És bár amúgy a kvíz új helyétől nem igazán dobtam hátast, azért a gyönyörű kvízmester még megvan, ő is segít némileg az este hangulatán. Mondjuk azóta már tudom hogy hívják, de nekem csak Ed marad, mert úgy néz ki mint Ed Sheeran magasabb, helyesebb verziója. Szép, na.

Illetve a tegnap este konklúziója, hogy akarok egy albínó axolotl-t (Ed szerint nem pokémon, de engem nem fog átverni).

Mai napi öndefiníció, miután reggel megkajáltattam Dollyt home-made tiruamisuval, délután meg kicsit leoltottam szegényt:
Call me Tiramisu Yen. Édes vagyok és imádsz, de megülöm a gyomrod.


Ugyanitt, akartam írni a hétvégéről, mert  annyi minden volt bennem,sok kettős érzés - volt hogy teli arccal vigyorogtam, volt hogy bőgtem. Aztán rájöttem hogy nem is lényeges semmi - ez a bajom az írással, ott kavarog benn a világegyetem, de amikor neki kellene ülni körbeírni, akkor rájövök, hogy a a világegyetem csak egy rakás kavics és who cares, én biztos nem fogok bizonyos dolgoknak olyan jelentőséget tulajdonítani hogy megpróbáljak írni róla. Lehet ez valami mély önvédelmi mechanizmus, hogy úgy gondolom hogyha egy szituációnak jelentőséget tulajdonítok, akkor csinálok belőle tényleges szituációt, amit valahol magamban el kéne rakni.de ezt meg nem akarom. De lehet hülyeséget beszélek, nem értek ehhez.

De azért szombat reggel amikor felkeltem, rájöttem, hogy a(z amúgy nagyon fasza, de a koncertpajtim miatt elég furcsa utózöngéjű) Jamie koncert után amikor fél kettőkor hazatámolyogtam, lenyúltam az egyik fiús lakás rossmannos kuponjait.
A rossmannos kuponok az új kocsmából kicsempészett söröskorsók.
(de vissza fogom adni, másnap lelkifurdim volt miatta, a rossmannos kupon igazi kincs.)

Mostanában feltűnt, hogy az elmúlt évek során az amúgy meglepően hatásosan működő 'fake it 'til you make it' módszert már csak nagyon elméletben használom. Ez azért szomorú, mert ennek köszönhetően igen nagy sikerrel kifordultam magamból és a népek az utóbbi pár évben szerintem leginkább egy jól működő virágkoszorús tankhoz hasonlíthattak volna, aki szépen egyenesen megy előre és tarol le mindent, de azért közben valami vidám Britney-számot ordít. Mostanság meg ha megállok egy pillanatra és magamba nézek (tessék, elvileg én ilyet nem is szoktam, amúgy most sem, nem tudom miért így írtam, csak ezt érzem :D), akkor egy szánalmas, önsajnáló kis görcs vagyok, nulla önbizalommal, és egyedül mint a kisujjam.

Szóval ha már visszahelyezkedtem a 3-4 évvel ezelőtti önmagamhoz, akkor újra elő kéne venni a jól működő módszereket is onnan, És befogni a számat. Ez a legfontosabb.

Szóval pénteken kilépek kicsit a komfortzónámból és elmegyek (nagy valószínűséggel) egyedül egy Jamie Winchester koncertre. Talán ez az egyetlen olyan koncert ami olyan érzelmi húrokat pattint meg bennem, hogy nem gáz, ha nem tudom a szokott extrovertált módon megélni a koncertet, hanem 'csak' hallgatnom kell azt.  Emlékszem, egy éve félig végigbőgtem az elsősorban azt a koncertjét, amit egy szál gitárral tolt végig, kimondhatatlanul csodálatos volt. Mondjuk utána muszáj volt valakinek telefonálnom hogy beszéljek róla, én nem úgy működöm, hogy magamban meg tudom élni ezeket. Meg most próbálok nem arra gondolni, hogy amikor írtam a Svájcban állomásozó barátnőmnek, hogy lesz ez a koncert, akkor fél órán keresztül írta nekem, hogy kapjam be, és én akar lenni és akar jönni koncertre. Amit amúgy meg is értek, mert holnap államvizsgázik, én inkább ugrálnék hidakról, mint hogy még egyszer államviszgáznom kelljen :'D. De tényleg jó lenne ha tudna jönni, gimiben megosztott fülhallgatóval hallgatuk a Jamie diszkográfiát és faltuk közben a könyveket, valahogy az emlékeim köztt ez különösen napfényes pont maradt.

De most fogjuk fel kalandnak az egyedüllétet.

A mai nap soundtrackje amúgy, ma jött szembe és imádom (accurate tho):