Kb tíz éve nem nézek tévét, de amikor hazamegyek, a konyhában ami a családi élet központja, állandóan ott van háttérzajnak. Mondjuk mindig rájövök, hogy soha nem is lesz igényem tévére amíg van a világon internet, de van egy dolog, amit imádok benne.

A műsorok alatt szóló zenéket.

Még a legnagyobb faszságokkal tele híradós riportok alatt is  mennek a zenék, és sportot űzök abból, hogy felismerem őket. Anyáék állandóan a fejüket csóválták amikor a 'sok japán fura mesét' néztem gimiben, de nincsenek tudatában, hogy viszonylag sok rtl-es műsor alatt hallgattak Naruto soundtracket (ami amúgy kurvajó, Masashi Kishimoto olyan hangulatot csinált azokkal a zenékkel, hogy dicsak). Ma a TV2-n valami főzős műsor alatt volt a City of Stars a La La Landből, (amit amúgy még nem láttam, de a zenéjét felismerem, ez milyen már :D)  egy zongorás coverje egy zenének az Aranyhajból, meg a Pussycat Dollstól a Jai-ho. Az ezután következő autós műsorban meg végig Parov Stelar ment és Postmodern Jukebox. Aztán az RTL-en egy síelős műsorban volt Jain (aki azért nem ömlik a rádióból, ha tavaly nem hallgatok bele a szigetes fellépőkbe, szerintem most se tudnám kicsoda), meg Shania Twain, Guns & Roses és Agnes Obel váltották egymást.

Kik azok akik ezeket zenéket kiválasztják? Napi hány órát lógnak spotifyon? Vagy honnan építik az adatbázisukat és hogy? Hogy tudnak ennyi rétegzenét, viszonylag új filmek háttérzenéit meg a többit bevadászni? Hogy kategorizálják azt az irdatlan mennyiségű anyagot? Vannak külön listák a 'hatásvadász sírós tényfeltárós műsorhoz' meg a 'vidéki nyári napsütéses kerti sütögetős műsorhoz' meg a 'feszültséggel teli háttérzenék ahhoz hogy jönnek a migránsok/ufók/gyíkemberek/Soros György'? Vagy a metaadatokban címkék vannak? És mi alapján vàlasztanak a végtelen listákból? Csak úgy ráböknek  egyre véletlenszerűen? Meg van adva hogy egy szàmot ne használjunk fel egy évben kettőnèl többször? Vagy megvan a szabadság, és az ezért felelős arc ha éppen tökre örül hogy jön Agnes Obel az Akváriumba vagy tetszett neki a legújabb csápos anime, a maga szórakoztatására így műveli a népet a tudtukon kívűl?

Irtó izgalmas munka lehet, ha olvasna véletlenül valaki aki ezt csinálja írjon rám, meghívom egy sörre amíg elmesél erről mindent.

(Ennek kapcsán jutott amúgy eszembe, hogy az egyik legszarabb munka a világon azé lehet, aki a Barátok közt sztoriját írja.)

Mellettem a vonaton srác mesél a haverjainak:

-Akartam a hétvégén letölteni filmeket ilyen közös kis családi filmnézésre, de olyan homár, lobster filmeket. Nem, nem, nem buzisakat, lobster filmeket!

Nem igazán tudom eldönteni, hogy Attenborough újra virágkorát éli-e, vagy csak nagyon lemaradtam popkultban.

Olyan kis fura érzésem van, az elmúlt napok (hetek) agóniája után most SÜT A NAP, és tök jó volt hogy ahogy jöttem be dolgozni a kis lila bőröndömmel meg sárga kabátommal, hogy éreztem, hogy a napsugaraknak már ereje is van, és valahogy annyival erősebbnek éreztem magam én is.

Már csak 20 oldal maradt a Pendragon-legendából, de csak azért nem cipelem haza a könyvet (not bad, de azért nem estem hasra eddig), szóval lekaptam a polcról a Forgotten Gardent Kate Mortontól. Ezt a könyvet még tavaly novemberben vettem a Waterloo bridge alatti book marketen Londonban, kemény négy fontért, és amúgy is, még sosem olvastam Kate Mortont, de valahogy úgy érzem, hogy tetszeni fog.

Ahogy telnek az évek, egyre jobban gyűlölöm a vonatutakat haza, az a majd' hat óra egyre hosszabbnak és kiállhatatlanabbnak tűnik. Bár ez amúgy 100%-ban csak a visszautakra igaz, imádok itt is lenni, meg otthon is lenni, de visszajönni gyűlölök. A hazautak elég ambivalensek, általában azokat kicsit kalandként kezelem.

Most hogy itt ülök az irodában, gépelgetem ezt a bejegyzést, tolom be a földimogyorót, süt rám a nap, megy a fülembe a lifelong playlistről a sok tavaszi zene (Mézga Aladár Sound System, Ingrid Michaelson, Hiperkarma, etc)  és örülök annak, hogy a fiókomban megtaláltam a hétvégén vett kis leveles ezüstgyűmet, amiről azt hittem tegnap este, hoyg végleg elhagytam - na most várom a vonatutat, hogy a kis kávémmal hazazötyögjek a napfényben, miközben Kate Mortont olvasok.

Legyen három óra hamar!

Mindeközben:
Jaj de hideg volt, de meleg lett
Minden kezdet nehéz, babám, te kezded
...
Táncol az ucca ingujjba,
Tavasz jött a tél helyére, de furcsa

Well, egy kissè elborult este után mentünk haza Dollyval a buszon, és mondta, hogy házicsoporton nagyböjt alkalmából a lányokkal minden nap leírnak valamit, amiért hálásak.

Ez szerintem tök jó ötlet, és lelki igényem is lenne erre.

Szóval ahogy ezt beszéltük, az első dolog ami eszembe jutott az az, hogy milyen hálás vagyok Dollyért.