2017. május 12., péntek

Az életérzésemet tökéletesen leírja a keddi napom keretes szerkezete - reggel alapból picit késve indultam el németórára, ebből lett az, hogy a negyedik pótlóbuszra sikerült felverekedni magamat a Deákon (és még mindig mázlim van, mert én nem a töriérettségimről maradtam le, ugye), szóval fél óra késéssel értem oda. De még mindig hamarabb értem oda mint a másik lány aki már akkor a Nyugatinál volt amikor még én a Kálvinon (4ből ketten maradtunk így a 13. órára, mi is minek), mert ő úgy vette, hogy akkor már fut egy kört a mcdonaldsban a nyugatinál kávéért, ráérünk alapon. Röhejesek ezek  a németórák, azt hittem visszarántom a tudásomat a jó kemény nyelvtani gyakorlatokkal meg a végtelen házival, de csak bohóckodunk és dupla annyi idő alatt tanulunk feleannyit. És azok miatt telik duplaannyi időbe ez az egész, akik már nem is járnak rá. Na de még így is jobb mint a semmi.

Este hazafelé meg becsípte a hátizsákom madzagját a Dózsán a metróajtó, és mivel van a végén egy göm (=csomó mifelénk) ezért még kirángatni se lehetett. szóval a Kálvin helyett leszánkáztam a Népligetig, ott nyílt ki legközelebb azon az oldalon az ajtó. Ennyivel is okosabb lettem.

Amúgy nem tudom mi van velem megy hete, de elkapott valami nosztalgiavonat (vagy csak tényleg megbetegedtem kissé) és Naruto fanfictionöket olvasok nonstop a jó kis Woolf meg Montgomery helyett. (Leginkább Ita/Saku pairinggel, mert imádom ha a lehetetlent jól kivitelezik. Meg na, sajnálom Itachit, anno meg is sirattam.)

Ennek köszönhetően lekerült a polcról a négy db német Naruto mangám - anno azért kezdtem el németül tanulni mert ajándékba megkaptam az első kötetet (talán egy évvel azután kezdtek magyarul is kiadni mangákat, addig még a kezemben sem fogtam egyet se) és gyűlöltem a németet de érteni akartam mi van a mangában és kis post-it darabkákkal feliratoztam a szövegbuborékokat és nem értettem miért habenelnek ezek itt mindentt. :D Hajj, szép emlékek, és egy igaz szerelem kezdete <3. Lehet hogy a keretes szerkezet nevében jó lenne megint a német narutokkal úgy igazán beindítani a némettanulást.

Mindenesetre most az OST-ből a régi kedvenceimet hallgatom munka alatt. Meg otthon most picit szüneteltettem a fürdés/mosogatás alatti Parks and Recreationt és Naruto részeket nézegetek. (= rárakom a mosógépre a laptopot és a pucér seggemet rázom arra, hogy WE ARE FIGHTING DREAMERS,  TAKAMI  WO MEZASHITE - még mindig emlékszem a szövegekre, omg -  , picit felvisítok, amikor az openingben felvillan Tsunade háta két másodpercre, és szörnyülködök azon, hogy én ezt hogy daráltam végig gimiben miközben ANNYIRA LASSÚ, pedig még mindig nem olyan lassú mint a Shippuuden, amit pont azért kaszáltam, mert Dragon Ball-i időhúzási magaslatokba emelkedett.)

Tegnap meg felvettem a tűzzománc Itachi-féle Mangekyo Sharingan megálomat, ami ritka menő és még gimiben kaptam ajándékba, viszont nagyon ritkán hordom.


Gyönyörűséges, ugye?

(Meg gondolkodtam azon is, hogy rendelni kéne még pár kötetet Bookdepóról a hiányzó 67 kötetből - jól állok - de aztán eszembe jutott, hogy a könyvfesztiválon még a júniusi könyvpénzem egy részét is elvertem, szóval erre majd visszatérek egy hónap múlva :D)

Addig is hallgassatok motiváló Naruto OST-t!

2017. május 6., szombat

Az a baj, hogy olyan ritkán van olyan, hogy kiszúrok nagamnek egy szép szál férfiembert, aki valahogy tènyleg a zsánerem. A még nagyobb baj, hogy egész életemben akiket kinèztem magamnak általánis iskolától kezdve, mindig az elérhetetlen kategóriában mozogtak. Mibmndig.  Viszont valahogy a rajongás kelkülete mindig feldobta a hétköznapjaimat, valahogy úgy éreztem, hogy megédesíti a napjaimat, hogy őt lesem, hogy összefutunk-e a folyosón, hogy beszélgetünk-e. Hogy látok-e belőle ma valami újat, ami hozzátesz a képhez, hogy ki is ő. Meg a remény, hogy igazàn meglát, és lehet hogy tetszik neki amit felfedez. Hogy lehet hogy van bennem valami. Hogy talán ő is les engem és alig várja hogy az útjába kerüljek a folyosón

Évrk óta nem találkoztam ilyen crush-sal, aki úgy igazán. Ez az IT-s srác akiről az előző bejegyzésben írtam, ilyen.
Sikerült többet megtudnom róla a céges bulin. Idősebb mint amennyinek kinèz (a kölyökképű férfiak a halálom), és egy tüneményesen jólelkű, nyagyon okos ember.

És augusztusban nősül.


(De azért megígértem, hogy hozok neki Dublinból Guinnesst. Miért is ne. Ezeket sosem úszom meg könnyen, ha fáj, akkor már fájjon rendesen.)
Mindenesetre a munkahely ismét egy nagyon szürke, sötét hely lesz jövő héttől. Én nem az vagyok, akinek terem itt babér, némi izgalom, vagy kaland, hiába nézek körül az ismerőseim példáira, hogy lehetséges. Újra általános iskolàban vagyok és kívűlről nézem az életemet (és szeretnék a falhoz vágni valamit).

2017. május 3., szerda

A fiúügyeim jelenleg a közevetkező pontokban foglalhatóak össze:

 - a tinder azért nincs a telefonomon mert le kellett törölnöm hogy tudjak videózni Andrzej Sapkowski interjút első sorból a könyvfesztiválon. Mivel ritka lusta vagyok és nem pakoltam át a gépre, még mindig nincs  egy pici hely se a telefonomon, szóval ennyi akadályoz meg abban, hogy megtaláljam életem tükörbe befeszítő nagy szerelmét.

- Kinéztem magamnak egy nagyon cuki kis IT-s srácot a cégnél aki pár hónapja jött és esetem és nagyon szép kékes szeme van. Viszont semmit nem tudok róla, mert soha nem beszélgettünk, csak bámulok rá intenzíven (azt szeretik), meg lenyomozom facebookon (no info, védve van a profilja). Mostanában járkál ide a kolléganőmhöz egy program miatt és amikor ma bejöttem, ott ült a helyemen. Mondtam neki hogy maradjon  csak, aztán egy perc alatt ölyan szövegáradatot zúdítottam a nyakába hogy csak úgy füstölt utána a padlószőnyeg, ahogy menekült. Ja, meg tegnap este megálmodtam, hogy van párja (mert amúgy miért ne lenne!). Nyilván az álmomban visszamászó tudatalattim nagyon megbízható forrás. Jó lesz ez!

- azt is megálmodtam tegnap, hogy az exem egy bérház gangján ölelgetett egy nagyon cuki pici fekete hajú lányt, és két oldalt fel volt nyírva a haja és manbunja volt és nagyon furán nézett ki (pláne hogy amúgy göndör haja van). Ez amúgy tudom hogy amiatt van, mert a hétvégén anyáéknak köszönhetően újra találkoztam közmédiával a tévében és láttam a Pápai Jocit és na, neki nagyon szarul áll a manbun, ritka igénytelen.

- alacsony kollégám (akit nem veszek férfiszámba) és akivel mókusmackózzuk meg aranybogyózzuk egymást, ma jött megkérdezni hogy kérek-e kávét, és az lett a konklúzió, hogy csinosabb vagyok mint egy kávébab.

Remélem senkinek sincs több kérdése.


(két napja rongyosra megy a fülemben a butterfly és istenien tudok céltudatosan vonulni az utcán arra, hogy don't knoooow this sooooong - sweeter than a sugarcane )

2017. május 1., hétfő

Régóta nem írtam ide, pedig nagyon sokszor akartam. Ezen a bejegyzésen is két napja gondolkodom folyamatosan, hogy mit is tudnék írni. Rengeteg tök jó dolog történt velem (dedikáltattam Sapkowsikval, Jamie Winchester koncert, etc), de amikor odáig jutottam volna, hogy leírjam őket, mindig  jött valami amitől teljesen levert lettem és inkább nem írtam semmit - A jót azért nem mert már nem voltam vidám amikor le akartam írni, a szomorút meg azért nem, mert amúgy nincsenek komoly problémáim és nem vagyok hajlandó rinyablog lenni. Anno amikor éveken keresztül írtam blogot, mindig valahogy úgy volt a fejemben mint valami kis színes-szagos kincsek szelencéje - nem mint a nonszensz faszságok és az indokolatlan önsajnálat keletetője (jaj de szépen írtam, mégiscsak erőltetni kéne ezt  :D).

Mindenesetre nagyon bipolárisan éreztem magam, a totál vidámságból a teljes letargiába, röhögtem aztán sírni akartam, egyik percben a tükörképemet csókolgatom, a másikban meg össze akarom törni a tükröt a francba, imádom hogy sok a barátom, aztán azt érzem, hogy nincs itt velem senki, és magány. Akarok csávót, is aztán mégsem. Azt sem tudom eldönteni hogy a visszaigazolások hiánya vagy a magány erősebb. Őszintén, nem is érdekel, ezek mind annyira nonszensz dolgok.

Arra jöttem rá az elmúlt pár napban, hogy nagyon átmeneti időszakban vagyok, valami gomolygó izé közepén. Valahogy azt érzem, hogy most van egy törésvonal és dolgoknak kell történnie, hogy most valahogy rá kell pörögnöm a dolgokra, és most érzem magamban az elhatározást. Holnap például megyek időpontot kérni a szájsebészetre.

Viszont ami nagyon meglep, hogy a lányokkal megyünk Dublinba május vége felé. Tökre várom és imádni fogom és remek lesz. Mégis valahogy most, ebben a percben azt érzem, hogy nem most kéne menni és hogy ez hátráltat engem most abban, hogy kicsit szétszedjek mindent az életemben. Amikor megvettük a jegyet, azt hittem hogy a kis rövidnadrágjaimban fogok rohangálni (amikbe jelenleg nem férek bele) és flörtölni fogok az egész világgal és imádni fogom. És most itt vagyok ebben a limbóban, végtelen feszültséggel magamban, amit egyszerűen csak ki akarok üríteni magamból. Valahogy minden félben van. Konkrétan most ott járok, hogy szívem szerint az egész májust azzal tölteném hogy a számat vágatom és fúratom szét, (na ennek következtében biztos lefogynék, mert nem ennék semmit), de valahogy bennem van ez a késztetés, hogy ezekbe MOST kell belevágnom, mert a végtelen türelmetlenségem és a félbehagyott dolgok gyűlölete illetve az önutálatom most csapott át abba a két büdös nagy pofonba, amire szükségem volt. De valószínűleg mindent tolnom kell a francba, mert az utazást viszont élvezni akarom, de ki tudja, egy hónap múlva hol les az elszántságom? Valószínűleg a fasorban sem. Áh, nem tudom, szörnyű, amikor nem tudom! :D

Amúgy nem tudom mit akartam ezzel a bejegyzéssel leíri. Most ahogy itt ülök, azt érzem, hogy semmi értelme, egyszerűen nem tudom ebben a formában megfogni azt a rengeteg dolgot ami kavarog bennem.

Mindenesetre tegnap végre újra leültem az ikonikus íróasztalhoz, ami mellé azon az ikonikus nyáron ültem le először amikor a legnagyobb törésvonal volt az életemben (Pozitív irányba - és tegyük mellé hogy az íróasztalt általános iskolában kaptam, és SOHA nem ültem mellette. Soha.)

Hónapok óta nem ültem mellette, de most újra elkezdtem rendbe tenni a felgyülemlett lomokat. (Miután átpakoltam mind az 550 könyvemet, szétválasztva az olvasottakat és az olvasatlanokat, felvittem a moly adatbázisába kb 30 új könyvet  - és hozzáadtam az összes könyvemhez a kiadásokat.). Jobb kezemnél a helyükre pakolandó, feldolgozandó újságok, papírok, gyöngyök, mindenfélék, a 'FÉLDOLGOK', amiket a helyükre kell rakni, be kell fejezni és meg kell szüntetni - bal kezemnél az elmaradhatatlan esti tejeskávém, a nasipótló.

Csinálok egy listát, hogy mit kell elintéznem. Rengeteg dolgot halogatok, semmim nincs rendben. Linkedin profilfrissítés, bevásárlások, manikűr, 10 éve gyűlő fényképek szétválogatása, könyvjelzők rendbetétele, ügyfélkapu, régi emlékkönyv visszaszolgáltatása, németezés...

Túl sok dolog, túl sok félben, kevés a rend és a kiegyensúlyozottság.

Nem tudom, hogy Marie Kondo büszke lenne-e rám ha látná a kattanásaimat, vagy rám hívná-e a pszichiátriát (pedig szerintem ő is bőven klinikai eset, de lám, ha jól kamatoztatjuk, meg lehet úszni).

Itt a tegnapi állapot, azóta a papírhalmot már megszüntettem (Be proud). Utálom amikor így tele van, imádom, amikor elfogy a sok lom és a munkafelületem áttekinthető.



Tényleg nem tudom, amúgy mit akartam ezzel a bejegyzéssel, jó nagy katyvasz lett. Utálom az ilyeneket, mert semmi céljuk és értelmük, vagy nem is tudom, még gőzkieresztésnek sem jó. A Feedlymben is 120 olvasatlan bejegyzés van, még blogot sem volt kedvem olvasni mostanában, néha felsírtam ha láttam hogy pár kedvenc bloggerem írt, mert lemaradni nem akartam, de kedvem vagy erőm nem volt olvasni.

De holnap új nap virrad (eléggé virrad, mert fél négykor kelnem kell, a hajnali vonattal megyek vissza Pestre), becsszó, összeszedem magam, nem leszek ilyen szúrós kis köcsög, és szeretni fogok mindenkit és elolvasom a blogbejegyzéseket is, mert amúgy érdekel. Meg na, lefixálom hogy mikor vágják szét a számat a francba <3. Csodákat várok tőle, de előreláthatólag csak egy műtéttel két egymás melletti fogam fog elhullni.  A háromtól sem lennék meglepve. 
Rettegek.
Legyen már holnap, hogy többet tudjak, hogy előrébb legyek.

Tessék, addig is itt van egy kis Grimes, Rongyosra hallgattam mostanában az Art Angelst, valahogy nagyon jó aláfestője ennek a limbónak, amiben várakozom. De érzem, hogy az életnek most be kell futnia.

(oké, én is hülye vagyok, ebben a számban benne van minden ami le akartam írni, minek tépem itt az ujjaim szám <3)