Mai napi hirek megvitatasa.

Szereplok: En, volt csoporttars otthonrol, illetve Londonban elo volt csoporttars aki amugy ugyanabba a gymbe jar mint Harry herceg (Es akinek ki volt adva az ukaz hogy tessek megfogni a fiut a nagyobb jo erdekeben, aztan majd valahogy megosztozunk).

Ennyit arrol hogy majd ellovaglunk a naplementebe az angol felfoldon miutan talalkozunk a metroban es halalosan belemszeret! (Az esely megvolt, lazan osszefuthattunk volna amikor beszalad a szomszedomba elvinni a nagyi sapkajat.)

Amúgy Londonban vagyok másfél hónapja.

Ez az a dolog amiről amúgy nagyon írnom kellett volna már, meg dokumentálni minden pici élményt meg felfedezést, meg úgy amúgy, itás a once in a lifetime opportunity, szépen színesen-szagosan  mosolyogva kéne blogolnom tízpercenkáént, hogy láttam még egy szép felhőkarcolót. Az igény megvan amúgy, de van bennem avalami nagy block, ami nem tudom miért szakadt fel most egy kicsit így hajnal egykor egy elég mélypontos este és egy újabb rész A szolgálólány meséje után.

Szóval az volt a helyzet, hogy már szeptember közepétől tudtm, hogy kijövök Londonba három hónapra secondmentre. Nem sok mindent kell rajta ragozni, egy rémálom volt a megelőző időszak több szempontból is. A pontos kiutazásom dátumát két nappal a repülőút előtt sikerült lefixálni, egy hónapig senki nem mondott semmi konkrétumot, az utolsó pillanatig aggódtam hogy a bölcsességfogműtétem belefér-e a kiutazás előtt (nyilt sebbel közel az arcüreghez lehet nem kéne repülgetni ugye), konkrétan mindent magamnak kellett kitalálnom hogy mit hogy számoltathatok el, hogy kell repülőjegyet foglaltatni végen keresztül, tudok-e felvenni pénzt előre, mi a faszom az az amex, senki nem mondott semmit semmiről. Aztán mivel last minute derült ki hogy már nincs még egy hetem itthon, az egyhetes átadásokból fél nap lett (csak arra volt elég hogy elfogjon a halálos rettegés), a nagy búcsúzásokból nem lett semmi, szóval az amúgy sikeres last minute búcsubulimat úgy fejeztem be, hogy két feles után a májam szólt, hogy két napja fejezted be az antibiotikumkúrát, szóval úgy hánytam tele a kazinczy járdáját a barátaim előtt háromszor mint egy friss tizenhatéves particsászár, de így mindenféle átvezetés nékül. Másnap konkrétan nm tudtam elindulni megvenni a bőröndöt amibe egy napom volt belecsomagolni az életemet ameddig ki nem ürítettem az amúgyis üres gyomromat, szóval jó kezdés volt.

Akkor kezdtem felfogni hogy utazom amikor aznap este az egyik barátnőm rámnézett és elsírta magát.

Pedig tényleg hazamegyek, meg amúgy nem olyan drasztikus ez mint amilyennek leírom, á,msok tényleg az egész életüket csomagolják össze, de hát nyilván viszonyítás kérdése.

NEkem ez egy nagyon nagy dolog és még mindig nem hoszem hogy teljesen felfogtam volna. Amikor jött a lehetőség szinte gondolkodás nélkül ugrottam bee, mert éreztem hogy muszáj csinálnom valamit, mert egyre inkább sodródom afelé a szakadék felé amiben tavaly télen is voltam és nem biztos hogy teljesen kimásztam belőle. Meg amúg mindig csak irigyen nézegettem azokat akik külföldre mennek, meg sem kottyan már nekik hogy hogy kell elszámolni a helyi transzfert, én még mindig nagyon vidéki kislánynak érzem magam, meg ha azt nézzük hogy rettegtem ha be kell mennem egy callra az ügyfelekkel (still nem megy) ahhoz képest elég nagy ugrás volt.

És nagyon durva, hogy már elvileg félidőnél vagyok. Valahogy az ember úgy belesüllyed a hétköznapokba, kicsit keserédes ez az egész. Csak megyek, dolgozok, hazesek, eldőlők, aztán amikor olyan esték vannak mint például a mai, amikor rámtör, hogy bár nagyon jó itt, de végtelenül magányos vagyok azért, akkor kicsit szomorú, mert otthon ott van egymásnak mindenki, szépen szeretik egymást meg örülnek egymásnak, én meg nem tudok kivel elmenni meginni egy sört meg elmenni koncertre, amúgy a szervezetemet is nagyon megviselte az ittlét, a bőröm teljesen gyulladt, tönkrement, darabokban szedem le a bőrdarabokat az arcomról,  a hajam is szárad (két éve nem volt ilyen), a menstruációm már második alkalommal késik két hetet (még aggódnék is, ha láttam volna férfit az elmúlt pár évben, de hát nem vagyok a vonzerőm csúcsábn ugye, ez itt sajnos úgy látszik csak lefelé megy nem felfelé).

A munka kurvanehéz. Nem fejtem ki mi van itt, de az a lényeg hogy hárman is mentek most el a csapatból, két új director két héttel előttem jött, nem igazán segítenek abban hogy a megfelelő emberekre legyenek osztva a megfelelő feladatok, szóval küszködünk, én meg pláne, mert bár azt hittem tudok angolul, still lófasz, úgy érzem magam mint áltsuliban, egy kollégámmal akivel néha egy irányba kezdünk el sétálni, mindig feljön hogy milyen idő van, mert annyira nehézkes a beszélgetés.
Nyilván nem arra számítottam hogy gyaloggalopp lesz, de nem is számítottam arra hogy ennyire meg kell erőltetnem majd magam. Picit rosszul esett hogy amikor egy itthoni kollégám aki szintén Londonban van egy másik cégnél megkérdezte, hogy na, hogy érzed magad, én meg mondtam, hogy hát, nem számítottam ilyen nehézre még ő ugrott rám hogy hát mit vártam, dolgozni jöttünk ki, nem nyaralni, ő is sokkal többet dolgozik ám mint otthon. Hát köszi, bazmeg, nyilván nem nyaralni jöttem, de hazudni nem fogok, én tényleg nehéznek érzem a saját képességeimhez képest.

Kicsit keserédes dolog amúgy, hogy amúgy máris megkérdezték a managementet hogy tudok-e maradni hat hónapig. Ez azért keserédes, mert amúgy a válaszon nem igazán gondolkodtam, akármennyire is nehéz, de ez a kaland tényleg úgy éri meg ha itt vagyok fél évet, nem is kérdés. Viszont ennek a döntésnek annak a függvénye kellett volna legyen, hogy mennyire vannak megelégedve vele, a háromhónapnyi munkám után (nem viccből ennyi a próbaidő amúgy), és mivel jó dolgozó vagyok, ezért nyilván feljajánlják. Az, hogy egy hónap után írtak, sajnos nagyon nem ezt jelenti, hanem hogy kurva kétségbeesettek, és hogy én még dolgoztam egy hónapot a volt főnökömmel aki  hét év után lelép mert töke tele van (nem is értem miért) és már ez is valami sajnos, mert ennyire kétségbeesett a cég és ennyire emberhiányban vannak.

na de ez elég rinyálósra sikerült.

Amúgy élvezem. A legdurvább amikor egy pillanatra körbenézek a metrón, vagy felnézek az épületekre és realizálom, ogy Úristen, mit keresek én itt? Egy gyönyörű hotelbe raktak be amúgy, a tower seggében, királyi életem van, és van egy magyar recis fiú, kb a napom fénypontja ha látom (az ebéden kívűl, komolyan, tök király az irodai kajálda, irtó finomakat eszek öt fontból, éles váltás az otthoni zsírban sült olaj, meg diétás menü: rántott mák után). Illetve van ingyen nespresso meg végtelen tea ingyen!!!! Ez tök nagy dolog, otthon végtelen pénzeket költök el kávéra, itt meg azért nagyban növeli a lojalitásomat a helyhez egy ilyen apró gesztus is.(Jaj, most eszembe jutott milyen rögös volt az első napom, hogy kezdtem egy órával később pedig ott voltam időben, hogy a főnököm egy szavát sem értettem, jaj jaj :D). Amúgy havonta van egyszer csapatreggeli amit a cég áll, ez is tök jó dolog!

Meg itt van azért egy barátnőm Londonban, azért őt sikerült egy puszira összeszednem minden hétvégén, ez is sokat segített. MEg meglátogatott múlt héten egy másik barátnőm (neki már azelőtt volt jegye londonba hogy nekem lett volna :D), nagyon jó volt. Én volt hogy csak ültem mellette csöndben a kanapén mert annyira ki voltam fáradva, és néztük a szarabbnál szarabb realityket a tévében, de akkor is jó volt, hogy van kivel bruncholni hétvégén és végre van valaki akit megölelhetek! Ez nagyon hiányzik amúgy. Rossz volt amikor hazament.

Emellett London gyönyörű, még csak a központban mászkáltam eddig, de igyekszem kimenni kicsit a szélekre is majd ha úgy jön ki a lépés, a hétvégére greenwich parkot tervezek. Már tudtam venni magamnak négy könyvet, meg drága, köztepesen jó sütit (nyilván nem a dobozáért) a whitterdsban, meg ugyanott teát (amit nyilván nem raktam bele azonnal a sütik helyére a dobozba).

Szóval küszködés, de ez nyilván várható volt, de amúgy kaland mindenféleképpen és nagyon nagy tapasztalat. Most is elgondolkodom rajta, hogy te jó ég, ez életed nagy kalandja fiam, SZEDD MÁR ÖSSZE MAGAD!!!! És tényleg, durva, nagyon durva. Nekem legalábbis még mindig.

Az az egy biztos, hogy ha hazamegyek, nagyon más perspektívából fogom látni a melót, és sokkal ügyesebb és erősebb leszek. (Miután újra beilleszkedtem, nyilván... :'D).


Na jó, ezt a bejegyzést újraolvasom és átjavítom majd, de már fél kettő, hatkor csörög az óra, I am sooooooooo fucked, mintha amúgy nem lennék mosott fos... :D

Mostanaban amugy nagyon furcsakat (zavaroakat) almodok, es raadasul nagyon intenziven. Vasarnap terroristak elol menekultem nagyon sokfelekeppen es mindenfele helyeken rejtozkodtem a fegyveresek elol, meg gondolkodtam hogy hol szerezhetnek szoke hajfesteket meg masik kabatot a mostani sarga helyett hogy ne ismerjenek fel, mikozben minden sarkon ott alltak hogy elkapjanak.

Hetfon meg almomban az exemmel (aki amugy irl mar azota sikeresen meg is nosult, tekintve hogy ot eve szakitottunk) evodtunk es ugy tunt sikeresen elcsabitom egy friends with benefits alkalomra a regi szep idok emlekeert, de valahogy menet kozben mindig kozbejott valami vagy eszebe jutott valami en meg ott fekudtem mar puceran es kaptam a nagy budos semmit. Nagyon erosen atjott a visszautasitottsag meg a szemelyes vonzerom hianyanak megelese.

A durva hogy masnap is valahogy annyira intenziven velem marad ezeknek az almoknak az esszenciaja hogy teljesen gyengenek erzem magam toluk. Ezt a bejegyzest is most munkaidoben gepelgetem notepadba (mashogy nem merem mert eleg feltuno ha nem dolgozom), mikozben Chert hallhatok. Furcsa, na. Annyira ugy erzem mintha lebegnek valahol a semmiben, az erotlensegen kivul semmit sem erzek.

(De legalabb leirom, az elmult ket honapban sokszor gonedoltam hogy blogolnom kellene, mert parszor ramtort a dolog, de mire dogfaradtan hazaertem mindig elhagyott az ihlet.)

Vasarnap volt az a nap amikor ultunk a baratokkal Brunswickban egy japan etteremben, a masodik asztalnal az ajto mellett. Bejott egy barna boru csavo, beallt a mi es a mellettunk levo asztal koze, egy szot sem szolt, csak mutogatta a gyurott Justice League kepregenyet, tudjatok, mint egy keregeto. Nem is ertettuk mi a halalt akar, egy pincer rogton ki is tessekelte az etterembol.

Szoval az orrunk elott lopta el a mellettunk levo asztalrol az egyik no telefonjat ugy, hogy mindannyian a csavot neztuk, de egyikunk sem latta a dolgot. Kibaszott ijeszto.

Az életérzésemet tökéletesen leírja a keddi napom keretes szerkezete - reggel alapból picit késve indultam el németórára, ebből lett az, hogy a negyedik pótlóbuszra sikerült felverekedni magamat a Deákon (és még mindig mázlim van, mert én nem a töriérettségimről maradtam le, ugye), szóval fél óra késéssel értem oda. De még mindig hamarabb értem oda mint a másik lány aki már akkor a Nyugatinál volt amikor még én a Kálvinon (4ből ketten maradtunk így a 13. órára, mi is minek), mert ő úgy vette, hogy akkor már fut egy kört a mcdonaldsban a nyugatinál kávéért, ráérünk alapon. Röhejesek ezek  a németórák, azt hittem visszarántom a tudásomat a jó kemény nyelvtani gyakorlatokkal meg a végtelen házival, de csak bohóckodunk és dupla annyi idő alatt tanulunk feleannyit. És azok miatt telik duplaannyi időbe ez az egész, akik már nem is járnak rá. Na de még így is jobb mint a semmi.

Este hazafelé meg becsípte a hátizsákom madzagját a Dózsán a metróajtó, és mivel van a végén egy göm (=csomó mifelénk) ezért még kirángatni se lehetett. szóval a Kálvin helyett leszánkáztam a Népligetig, ott nyílt ki legközelebb azon az oldalon az ajtó. Ennyivel is okosabb lettem.

Amúgy nem tudom mi van velem megy hete, de elkapott valami nosztalgiavonat (vagy csak tényleg megbetegedtem kissé) és Naruto fanfictionöket olvasok nonstop a jó kis Woolf meg Montgomery helyett. (Leginkább Ita/Saku pairinggel, mert imádom ha a lehetetlent jól kivitelezik. Meg na, sajnálom Itachit, anno meg is sirattam.)

Ennek köszönhetően lekerült a polcról a négy db német Naruto mangám - anno azért kezdtem el németül tanulni mert ajándékba megkaptam az első kötetet (talán egy évvel azután kezdtek magyarul is kiadni mangákat, addig még a kezemben sem fogtam egyet se) és gyűlöltem a németet de érteni akartam mi van a mangában és kis post-it darabkákkal feliratoztam a szövegbuborékokat és nem értettem miért habenelnek ezek itt mindentt. :D Hajj, szép emlékek, és egy igaz szerelem kezdete <3. Lehet hogy a keretes szerkezet nevében jó lenne megint a német narutokkal úgy igazán beindítani a némettanulást.

Mindenesetre most az OST-ből a régi kedvenceimet hallgatom munka alatt. Meg otthon most picit szüneteltettem a fürdés/mosogatás alatti Parks and Recreationt és Naruto részeket nézegetek. (= rárakom a mosógépre a laptopot és a pucér seggemet rázom arra, hogy WE ARE FIGHTING DREAMERS,  TAKAMI  WO MEZASHITE - még mindig emlékszem a szövegekre, omg -  , picit felvisítok, amikor az openingben felvillan Tsunade háta két másodpercre, és szörnyülködök azon, hogy én ezt hogy daráltam végig gimiben miközben ANNYIRA LASSÚ, pedig még mindig nem olyan lassú mint a Shippuuden, amit pont azért kaszáltam, mert Dragon Ball-i időhúzási magaslatokba emelkedett.)

Tegnap meg felvettem a tűzzománc Itachi-féle Mangekyo Sharingan megálomat, ami ritka menő és még gimiben kaptam ajándékba, viszont nagyon ritkán hordom.

Gyönyörűséges, ugye?

(Meg gondolkodtam azon is, hogy rendelni kéne még pár kötetet Bookdepóról a hiányzó 67 kötetből - jól állok - de aztán eszembe jutott, hogy a könyvfesztiválon még a júniusi könyvpénzem egy részét is elvertem, szóval erre majd visszatérek egy hónap múlva :D)

Addig is hallgassatok motiváló Naruto OST-t!

Az a baj, hogy olyan ritkán van olyan, hogy kiszúrok nagamnek egy szép szál férfiembert, aki valahogy tènyleg a zsánerem. A még nagyobb baj, hogy egész életemben akiket kinèztem magamnak általánis iskolától kezdve, mindig az elérhetetlen kategóriában mozogtak. Mibmndig.  Viszont valahogy a rajongás kelkülete mindig feldobta a hétköznapjaimat, valahogy úgy éreztem, hogy megédesíti a napjaimat, hogy őt lesem, hogy összefutunk-e a folyosón, hogy beszélgetünk-e. Hogy látok-e belőle ma valami újat, ami hozzátesz a képhez, hogy ki is ő. Meg a remény, hogy igazàn meglát, és lehet hogy tetszik neki amit felfedez. Hogy lehet hogy van bennem valami. Hogy talán ő is les engem és alig várja hogy az útjába kerüljek a folyosón

Évrk óta nem találkoztam ilyen crush-sal, aki úgy igazán. Ez az IT-s srác akiről az előző bejegyzésben írtam, ilyen.
Sikerült többet megtudnom róla a céges bulin. Idősebb mint amennyinek kinèz (a kölyökképű férfiak a halálom), és egy tüneményesen jólelkű, nyagyon okos ember.

És augusztusban nősül.


(De azért megígértem, hogy hozok neki Dublinból Guinnesst. Miért is ne. Ezeket sosem úszom meg könnyen, ha fáj, akkor már fájjon rendesen.)
Mindenesetre a munkahely ismét egy nagyon szürke, sötét hely lesz jövő héttől. Én nem az vagyok, akinek terem itt babér, némi izgalom, vagy kaland, hiába nézek körül az ismerőseim példáira, hogy lehetséges. Újra általános iskolàban vagyok és kívűlről nézem az életemet (és szeretnék a falhoz vágni valamit).

A fiúügyeim jelenleg a közevetkező pontokban foglalhatóak össze:

 - a tinder azért nincs a telefonomon mert le kellett törölnöm hogy tudjak videózni Andrzej Sapkowski interjút első sorból a könyvfesztiválon. Mivel ritka lusta vagyok és nem pakoltam át a gépre, még mindig nincs  egy pici hely se a telefonomon, szóval ennyi akadályoz meg abban, hogy megtaláljam életem tükörbe befeszítő nagy szerelmét.

- Kinéztem magamnak egy nagyon cuki kis IT-s srácot a cégnél aki pár hónapja jött és esetem és nagyon szép kékes szeme van. Viszont semmit nem tudok róla, mert soha nem beszélgettünk, csak bámulok rá intenzíven (azt szeretik), meg lenyomozom facebookon (no info, védve van a profilja). Mostanában járkál ide a kolléganőmhöz egy program miatt és amikor ma bejöttem, ott ült a helyemen. Mondtam neki hogy maradjon  csak, aztán egy perc alatt ölyan szövegáradatot zúdítottam a nyakába hogy csak úgy füstölt utána a padlószőnyeg, ahogy menekült. Ja, meg tegnap este megálmodtam, hogy van párja (mert amúgy miért ne lenne!). Nyilván az álmomban visszamászó tudatalattim nagyon megbízható forrás. Jó lesz ez!

- azt is megálmodtam tegnap, hogy az exem egy bérház gangján ölelgetett egy nagyon cuki pici fekete hajú lányt, és két oldalt fel volt nyírva a haja és manbunja volt és nagyon furán nézett ki (pláne hogy amúgy göndör haja van). Ez amúgy tudom hogy amiatt van, mert a hétvégén anyáéknak köszönhetően újra találkoztam közmédiával a tévében és láttam a Pápai Jocit és na, neki nagyon szarul áll a manbun, ritka igénytelen.

- alacsony kollégám (akit nem veszek férfiszámba) és akivel mókusmackózzuk meg aranybogyózzuk egymást, ma jött megkérdezni hogy kérek-e kávét, és az lett a konklúzió, hogy csinosabb vagyok mint egy kávébab.

Remélem senkinek sincs több kérdése.


(két napja rongyosra megy a fülemben a butterfly és istenien tudok céltudatosan vonulni az utcán arra, hogy don't knoooow this sooooong - sweeter than a sugarcane )

Régóta nem írtam ide, pedig nagyon sokszor akartam. Ezen a bejegyzésen is két napja gondolkodom folyamatosan, hogy mit is tudnék írni. Rengeteg tök jó dolog történt velem (dedikáltattam Sapkowsikval, Jamie Winchester koncert, etc), de amikor odáig jutottam volna, hogy leírjam őket, mindig  jött valami amitől teljesen levert lettem és inkább nem írtam semmit - A jót azért nem mert már nem voltam vidám amikor le akartam írni, a szomorút meg azért nem, mert amúgy nincsenek komoly problémáim és nem vagyok hajlandó rinyablog lenni. Anno amikor éveken keresztül írtam blogot, mindig valahogy úgy volt a fejemben mint valami kis színes-szagos kincsek szelencéje - nem mint a nonszensz faszságok és az indokolatlan önsajnálat keletetője (jaj de szépen írtam, mégiscsak erőltetni kéne ezt  :D).

Mindenesetre nagyon bipolárisan éreztem magam, a totál vidámságból a teljes letargiába, röhögtem aztán sírni akartam, egyik percben a tükörképemet csókolgatom, a másikban meg össze akarom törni a tükröt a francba, imádom hogy sok a barátom, aztán azt érzem, hogy nincs itt velem senki, és magány. Akarok csávót, is aztán mégsem. Azt sem tudom eldönteni hogy a visszaigazolások hiánya vagy a magány erősebb. Őszintén, nem is érdekel, ezek mind annyira nonszensz dolgok.

Arra jöttem rá az elmúlt pár napban, hogy nagyon átmeneti időszakban vagyok, valami gomolygó izé közepén. Valahogy azt érzem, hogy most van egy törésvonal és dolgoknak kell történnie, hogy most valahogy rá kell pörögnöm a dolgokra, és most érzem magamban az elhatározást. Holnap például megyek időpontot kérni a szájsebészetre.

Viszont ami nagyon meglep, hogy a lányokkal megyünk Dublinba május vége felé. Tökre várom és imádni fogom és remek lesz. Mégis valahogy most, ebben a percben azt érzem, hogy nem most kéne menni és hogy ez hátráltat engem most abban, hogy kicsit szétszedjek mindent az életemben. Amikor megvettük a jegyet, azt hittem hogy a kis rövidnadrágjaimban fogok rohangálni (amikbe jelenleg nem férek bele) és flörtölni fogok az egész világgal és imádni fogom. És most itt vagyok ebben a limbóban, végtelen feszültséggel magamban, amit egyszerűen csak ki akarok üríteni magamból. Valahogy minden félben van. Konkrétan most ott járok, hogy szívem szerint az egész májust azzal tölteném hogy a számat vágatom és fúratom szét, (na ennek következtében biztos lefogynék, mert nem ennék semmit), de valahogy bennem van ez a késztetés, hogy ezekbe MOST kell belevágnom, mert a végtelen türelmetlenségem és a félbehagyott dolgok gyűlölete illetve az önutálatom most csapott át abba a két büdös nagy pofonba, amire szükségem volt. De valószínűleg mindent tolnom kell a francba, mert az utazást viszont élvezni akarom, de ki tudja, egy hónap múlva hol les az elszántságom? Valószínűleg a fasorban sem. Áh, nem tudom, szörnyű, amikor nem tudom! :D

Amúgy nem tudom mit akartam ezzel a bejegyzéssel leíri. Most ahogy itt ülök, azt érzem, hogy semmi értelme, egyszerűen nem tudom ebben a formában megfogni azt a rengeteg dolgot ami kavarog bennem.

Mindenesetre tegnap végre újra leültem az ikonikus íróasztalhoz, ami mellé azon az ikonikus nyáron ültem le először amikor a legnagyobb törésvonal volt az életemben (Pozitív irányba - és tegyük mellé hogy az íróasztalt általános iskolában kaptam, és SOHA nem ültem mellette. Soha.)

Hónapok óta nem ültem mellette, de most újra elkezdtem rendbe tenni a felgyülemlett lomokat. (Miután átpakoltam mind az 550 könyvemet, szétválasztva az olvasottakat és az olvasatlanokat, felvittem a moly adatbázisába kb 30 új könyvet  - és hozzáadtam az összes könyvemhez a kiadásokat.). Jobb kezemnél a helyükre pakolandó, feldolgozandó újságok, papírok, gyöngyök, mindenfélék, a 'FÉLDOLGOK', amiket a helyükre kell rakni, be kell fejezni és meg kell szüntetni - bal kezemnél az elmaradhatatlan esti tejeskávém, a nasipótló.

Csinálok egy listát, hogy mit kell elintéznem. Rengeteg dolgot halogatok, semmim nincs rendben. Linkedin profilfrissítés, bevásárlások, manikűr, 10 éve gyűlő fényképek szétválogatása, könyvjelzők rendbetétele, ügyfélkapu, régi emlékkönyv visszaszolgáltatása, németezés...

Túl sok dolog, túl sok félben, kevés a rend és a kiegyensúlyozottság.

Nem tudom, hogy Marie Kondo büszke lenne-e rám ha látná a kattanásaimat, vagy rám hívná-e a pszichiátriát (pedig szerintem ő is bőven klinikai eset, de lám, ha jól kamatoztatjuk, meg lehet úszni).

Itt a tegnapi állapot, azóta a papírhalmot már megszüntettem (Be proud). Utálom amikor így tele van, imádom, amikor elfogy a sok lom és a munkafelületem áttekinthető.

Tényleg nem tudom, amúgy mit akartam ezzel a bejegyzéssel, jó nagy katyvasz lett. Utálom az ilyeneket, mert semmi céljuk és értelmük, vagy nem is tudom, még gőzkieresztésnek sem jó. A Feedlymben is 120 olvasatlan bejegyzés van, még blogot sem volt kedvem olvasni mostanában, néha felsírtam ha láttam hogy pár kedvenc bloggerem írt, mert lemaradni nem akartam, de kedvem vagy erőm nem volt olvasni.

De holnap új nap virrad (eléggé virrad, mert fél négykor kelnem kell, a hajnali vonattal megyek vissza Pestre), becsszó, összeszedem magam, nem leszek ilyen szúrós kis köcsög, és szeretni fogok mindenkit és elolvasom a blogbejegyzéseket is, mert amúgy érdekel. Meg na, lefixálom hogy mikor vágják szét a számat a francba <3. Csodákat várok tőle, de előreláthatólag csak egy műtéttel két egymás melletti fogam fog elhullni.  A háromtól sem lennék meglepve. 

Rettegek.

Legyen már holnap, hogy többet tudjak, hogy előrébb legyek.

Tessék, addig is itt van egy kis Grimes, Rongyosra hallgattam mostanában az Art Angelst, valahogy nagyon jó aláfestője ennek a limbónak, amiben várakozom. De érzem, hogy az életnek most be kell futnia.

(oké, én is hülye vagyok, ebben a számban benne van minden ami le akartam írni, minek tépem itt az ujjaim szám <3)

Kb tíz éve nem nézek tévét, de amikor hazamegyek, a konyhában ami a családi élet központja, állandóan ott van háttérzajnak. Mondjuk mindig rájövök, hogy soha nem is lesz igényem tévére amíg van a világon internet, de van egy dolog, amit imádok benne.

A műsorok alatt szóló zenéket.

Még a legnagyobb faszságokkal tele híradós riportok alatt is  mennek a zenék, és sportot űzök abból, hogy felismerem őket. Anyáék állandóan a fejüket csóválták amikor a 'sok japán fura mesét' néztem gimiben, de nincsenek tudatában, hogy viszonylag sok rtl-es műsor alatt hallgattak Naruto soundtracket (ami amúgy kurvajó, Masashi Kishimoto olyan hangulatot csinált azokkal a zenékkel, hogy dicsak). Ma a TV2-n valami főzős műsor alatt volt a City of Stars a La La Landből, (amit amúgy még nem láttam, de a zenéjét felismerem, ez milyen már :D)  egy zongorás coverje egy zenének az Aranyhajból, meg a Pussycat Dollstól a Jai-ho. Az ezután következő autós műsorban meg végig Parov Stelar ment és Postmodern Jukebox. Aztán az RTL-en egy síelős műsorban volt Jain (aki azért nem ömlik a rádióból, ha tavaly nem hallgatok bele a szigetes fellépőkbe, szerintem most se tudnám kicsoda), meg Shania Twain, Guns & Roses és Agnes Obel váltották egymást.

Kik azok akik ezeket zenéket kiválasztják? Napi hány órát lógnak spotifyon? Vagy honnan építik az adatbázisukat és hogy? Hogy tudnak ennyi rétegzenét, viszonylag új filmek háttérzenéit meg a többit bevadászni? Hogy kategorizálják azt az irdatlan mennyiségű anyagot? Vannak külön listák a 'hatásvadász sírós tényfeltárós műsorhoz' meg a 'vidéki nyári napsütéses kerti sütögetős műsorhoz' meg a 'feszültséggel teli háttérzenék ahhoz hogy jönnek a migránsok/ufók/gyíkemberek/Soros György'? Vagy a metaadatokban címkék vannak? És mi alapján vàlasztanak a végtelen listákból? Csak úgy ráböknek  egyre véletlenszerűen? Meg van adva hogy egy szàmot ne használjunk fel egy évben kettőnèl többször? Vagy megvan a szabadság, és az ezért felelős arc ha éppen tökre örül hogy jön Agnes Obel az Akváriumba vagy tetszett neki a legújabb csápos anime, a maga szórakoztatására így műveli a népet a tudtukon kívűl?

Irtó izgalmas munka lehet, ha olvasna véletlenül valaki aki ezt csinálja írjon rám, meghívom egy sörre amíg elmesél erről mindent.

(Ennek kapcsán jutott amúgy eszembe, hogy az egyik legszarabb munka a világon azé lehet, aki a Barátok közt sztoriját írja.)

Mellettem a vonaton srác mesél a haverjainak:

-Akartam a hétvégén letölteni filmeket ilyen közös kis családi filmnézésre, de olyan homár, lobster filmeket. Nem, nem, nem buzisakat, lobster filmeket!

Nem igazán tudom eldönteni, hogy Attenborough újra virágkorát éli-e, vagy csak nagyon lemaradtam popkultban.

Olyan kis fura érzésem van, az elmúlt napok (hetek) agóniája után most SÜT A NAP, és tök jó volt hogy ahogy jöttem be dolgozni a kis lila bőröndömmel meg sárga kabátommal, hogy éreztem, hogy a napsugaraknak már ereje is van, és valahogy annyival erősebbnek éreztem magam én is.

Már csak 20 oldal maradt a Pendragon-legendából, de csak azért nem cipelem haza a könyvet (not bad, de azért nem estem hasra eddig), szóval lekaptam a polcról a Forgotten Gardent Kate Mortontól. Ezt a könyvet még tavaly novemberben vettem a Waterloo bridge alatti book marketen Londonban, kemény négy fontért, és amúgy is, még sosem olvastam Kate Mortont, de valahogy úgy érzem, hogy tetszeni fog.

Ahogy telnek az évek, egyre jobban gyűlölöm a vonatutakat haza, az a majd' hat óra egyre hosszabbnak és kiállhatatlanabbnak tűnik. Bár ez amúgy 100%-ban csak a visszautakra igaz, imádok itt is lenni, meg otthon is lenni, de visszajönni gyűlölök. A hazautak elég ambivalensek, általában azokat kicsit kalandként kezelem.

Most hogy itt ülök az irodában, gépelgetem ezt a bejegyzést, tolom be a földimogyorót, süt rám a nap, megy a fülembe a lifelong playlistről a sok tavaszi zene (Mézga Aladár Sound System, Ingrid Michaelson, Hiperkarma, etc)  és örülök annak, hogy a fiókomban megtaláltam a hétvégén vett kis leveles ezüstgyűmet, amiről azt hittem tegnap este, hoyg végleg elhagytam - na most várom a vonatutat, hogy a kis kávémmal hazazötyögjek a napfényben, miközben Kate Mortont olvasok.

Legyen három óra hamar!

Mindeközben:
Jaj de hideg volt, de meleg lett
Minden kezdet nehéz, babám, te kezded
...
Táncol az ucca ingujjba,
Tavasz jött a tél helyére, de furcsa

Well, egy kissè elborult este után mentünk haza Dollyval a buszon, és mondta, hogy házicsoporton nagyböjt alkalmából a lányokkal minden nap leírnak valamit, amiért hálásak.

Ez szerintem tök jó ötlet, és lelki igényem is lenne erre.

Szóval ahogy ezt beszéltük, az első dolog ami eszembe jutott az az, hogy milyen hálás vagyok Dollyért.

Amúgy Dolly küldött egy screenshotot, hogy nézi a Girlst és konkrétan megtalálta a jövőbeni magunkat benne:

Ez a kép túl sok dimenzióban tökéletes, a haj, a duma, meg úgy MINDEN. Csak ezért kedvem támadt újrakezdeni a Girlst.

Amikor megyünk hazafelé a barátnőkkel az elég szar bulikából, és az egyik csaj megszólal:

'Azt hiszem megvan az este tanulsága - Ha jó bulit akarunk, akkor megcsináljuk mi magunknak. Az a baj, hogy egyre több mindennel vagyok így....'



Kiégett huszonévesek című rovatunkat olvashatták.

Illetve VÉGRE leraktam a nagy fekete vastag jetikabátomat (ami sajnos kellett a túléléshez a minuszokban de egy formátlan paca vagyok benne) és felvettem a szép vidám sárga kabátomat!!!! OLYAN JÓ. (meg lila sál, meg téglaszín harisnya, fájok a szemnek, imádom <3)

Remélem már nem lesz szükség idén a feketére!

(igen, nyolcvanhat insta filter, anélkül a legélénkebb színek az arcomon lévő piros foltok lennének, de hát ez van, mindenki rájött már gondolom, hogy nem inkognitós modell és sminkmester vagyok)

Amúgy napom fénypontja, hogy az irodai asztalomon névő növény ami bőven kinőtte a cserepét és mostanában mintha kókadozna, hozott két új hajtást!!!!

Azt a kettőt, ott középen, ni:

Olyan kis masszívak, imádom fogdosni őket!

Hát, ismét rájöttem, hogy igencsak jó irány az, hogy a túlzott extroveltáltságomat csak egy picit félretolva csináljak dolgokat csak azért mert nekem jólesik és mert magamat viszem előre vele és a csakis kizárólagosan saját utamat törjem és ne mindig csak az legyen a fejemben, hogy másokkal legyek állandóan, hanem meg kellene tanulnom örülni magamnak is. Elég gyerek vagyok, nem igazán vagyok felkészülve arra, hogy ami most van, az nem marad úgy örökké, és nagyon könnyen veszem természetesnek, hogy mindenki ott lesz velem mindig. Pedig egyke vagyok, ha én magam nem alapítok családot, olyan harminc év múlva nagyon egyedül leszek, tanulhatnék némi lelki önállóságot végre. (Na jó, nem leszek egyedül, lesz egy axolotl-m, az azért elég fontos!)

Várom már a bortanfolyamot is nagyon, remélem jó lesz.
(Ja, meg remélem a nyári LP koncert is, bár megmondom őszintén, annyira nem reménykedem, bár tíz éve jöttek volna! De tartozom ezzel a gyermekkoromnak, meg úgy amúgy a végtelen zenének ami végigmászott a fülemen amióta első zenei lökésként elkezdtem hallgatni a Hybrid Theoryt áltsuliban.)



(ezt a számot amúgy küldöm magyarország kormányának is, ha már éppen ma blogolok)

Ma annyira örültem az esőnek - kiléptem reggel az ajtón és csak olyan alig észrevehetően csepergett, de mégis éreztem az esőillatot a város közepén, és az ég is valahogy azt súgta, hogy JÖN A TAVASZ, és szépen lassan mossa le az eső a telet a városról - és olyan Debrecen-érzésem volt, ott voltak ilyen csendes, békés esők a Nagyerdőn.

Ennek örömére hallgattam ma sok jó nosztlagikus zenét, meg Sixpence None the Richert és tizenegyig túlóráztam.

(a holnap kora reggeli németóra gondolata fizikailag fáj, hadd ássam el magam a frissen mosott öblítőillatú kockás takaróm alá pls)

Oké, tényleg nagyon szar volt lefürödni, a hajmosásra már nem is maradt hidegrázásom.

Ugyanitt, nem csak a kávém fogyott el, hanem az éjszakai betétem és a szárazsamponom is. Komolyan gondolkodom azon, hogy felkajtatok valami éjszakai boltot konci utan, mert holnap tényleg egész nap pizsamában akarok haldokolni, ez az egy napom maradt rá.

Hál' Istennek évek óta nem voltam beteg, el is felejtettem, milyen szar. (És még szarabb felnőttként, amikor már nincs itt mellettem az anyukám, hogy elevenen megfőzzön teában, meg hogy hozzámvágjon egy adag fokhagymás pirítóst, hanem nekem kell kimászni a köntösbábomból érte.)

Expectations for the weekend:
- Mivel picit betegnek éreztem magam pénteken, úgy gondoltam hogy este korán le kéne fürödni, ágyba bújni egy nagyon kielégítő kaliforniai paprikával és egy adag forró teával és Elle-t olvasgatni
- sokáig aludni szombaton
- okosan enni a hétvégén és tornázni picit, mert sosem fogyok le így
- befejezni a múlt heti szőnyegvakarást
- németezni
- bevásárolni mert már az életet jelentő kávém is fogytán van
- elolvasni a Mester és Margaritát
- összeszedni a lakást és magamat
- beülni egy kávézóba és randizni magammal (régóta tervezem)
- kellemes vidám és napfényes hétvégét tartani


Reality:
- a megfelelő hívószavakkal felhívott egy barátnőm, ennek örömére pénteken a MoMo-s ünneplősbuli közepén találtam magamat annak örömére, hogy meglettek az aláírások (kellően szürreális volt, hallottam dobolni egy volt csoporttársamat és ismét nem sikerült egy értelmes hímpéldánnyal sem beszélgetést kezdeményeznem, de legalább voltak weird esetek), és hazaborultam kb kettőre
-  cserébe tényleg délután ébredtem - azzal, hogy tele az orrom és arcüregem dzsuvával, a méhem világkörüli útra akar indulni mert miért ne, és felváltva rázogat a hideg illetve van totál melegem, de legalább minden orrfújásnál elkezd fáji a fejem
- elfogyott a kávém
- egész nap az ágyban feküdtem pizsiben és köntösben, rendeltem egy pizzát és öntöttem magamba a teát
- egész nap a Nana animét néztem és pityeregtem rajta (de nem tudom abbahagyni, még nmindig kurvajó - és a gimis énemmel ellentétben egyre inkább kezdek sorsközösséget érezni Hachival és a kontrollálhatatlan szeretetéhségével)
- valószínűleg holnap is ez lesz a program

De mindjárt be kéne mászni a zuhany alá (nem akarok, rázni fog a hideg), és elmenni az akváriumba hiperkarma koncertre, mert biztos tök jó lesz és már kurvarégen megvettük rá a jegyet. Remélem nem robban szét a fejem a zajtól és nem kell hazajönnöm a közepén.

Amúgy mivel annyira szeretném szeretni a valentin-napot de sosem volt rá alkalmam, azt akartam, hogy ma este valami 'bassza meg mindenki' csapatós anti-valentinnapi bulikába megyek (mondjuk a Toldiba), mert nagyvárosi vagány nő vagyok és engem nem fog holmi egyedüllét megakadályozni az élet élvezetében. Aztán reggel felkeltem, nagyon fáradt voltam, itthon káosz volt, meg amúgy holnap benn kell lennem nyolcra, szóval úgy voltam vele, hogy lehet haza kéne jönnöm, kicsit ápolgatni magam, meg megszeretgetni magam egy forrócsokival.

Aztán végül fél tízig benn ültem melóban, best valentine's day ever!
 Bár ahogy az egyik kollégánk mondta, legalább azokkal vacsorázunk akiket a legjobban szeretünk (=saját magunkkal). Én mondjuk először a bérjegyzékemre gondoltam, de ja, ez is működik.

Tegnap kérdés kvízen:

Melyik szín nem volt Az ember tragédiájában?
A) Róma
B) Párizs
C) Falanszter
D) Budapest

Válaszom: Boccccs, ez nem a kisember tragédiája...
(sikerem volt)


(Amúgy kivételesen nem mentem éhgyomorral kvízre, Dollyval betoltunk egy-egy adag zsíros- és tepertőkrémes kenyeret paprikával és hagymával meg egy korsó guinness-szel a rockkocsmában, jaj de finom és jó volt. Gondolkodtam, is, hogy ha Ed a vörös rúzsomra eddig nem figyelt fel, majd a fél fej hagyma után ráköszönök, hogy Hhhhhelhhhhóóóó, biztos működni fog!)

Tegnap osztálytalálkozós házibulit tartottam.

Még tavaly nyáron-ősszel merült fel az egyik volt gimis osztálytársamban, hogy többen vagyunk Pesten mint ahányan Debrecenben maradtak, és hogy miért nem találkozunk gyakrabban. Össze is rántott egy bulit zuglóban, az ő albijában, ahol rájöttünk, hogy 90 százalékunk a 11. kerületben lakik, szóval majd a következőt ott kéne tartani. Mert hogy olyan jól sikerült, hogy elindult körbe a bulivonat, és tegnap már a harmadik alkalmat tartottuk.

Nálam.

Megmondom őszintén, eléggé fostam. :D Ez volt a második buli amit az albikámban tartottam, de a szülinapomról tudtam, hogy lightos lesz, még ha sokan is voltak. Bezzeg ezek az arcok, nem tudom hol vették a vasból készült májukat (biztos nem a református giminkben), de lenyűgöző mennyit tudnak inni. Van jó pár elég link alak, vagy hogy is mondjam  - olyan, aki minden cselekedetével lázad valami ellen ami nem feltétlen van ott. Az egyik srác pont ilyen, és kicsit féltem, hogy mit szed szét, mit kezd el dobálgatni, de csak a létra nélküli galériára húzta fel magát kétszer (tesitanár, he might have some killer abs), és amikor másodjára megjegyezte, hogy még mindig milyen nagy a por ott fenn, feldobtam neki a nedves törlőkendőt, hogy ha zavarja, hajrá, én úgysem tudok felmászni oda. Ez az idióta meg képes volt áttörölni az egészet, és még a vécémet is megszerelte :'D

Meg itt volt egy fogorvos lány, akit konkrétan több hat éve, a ballagón láttam utoljára. (És olyan gyönyörű, hogy az már mocsokság!) De annyira örültem neki is, mondta, hogy bár hétköznap korán fekszik, de ha végzek majd a bortanfolyamon hétfőnként, csörögjek rá, mert abban az utcában lakik. Bár annyit beszéltek a fogászati dolgokról a többiekkel, hogy este azt rémálmodtam, hogy darabokban mállnak le a fogaim. (Sajna nem lepődnék meg ha ez bekövetkezne)

Mindenesetre nagyon jó este volt, örültem, hogy sokan eljöttek. És annyira jó, hogy ez a gimis osztály valahogy még ha darabokban is, de megmaradt. Általánosban tele voltunk klikkekkel, konkrétan, 2-3 emberrel ha tartom onnan a kapcsolatot, de velük is csak nagyon ritkán. Itt meg szintén megvoltak a klikkek, meg nagyon sok emberrel alig beszéltem ott is, de valahogy volt egy ilyen véd- és dacszövetség, nem tudom mi ellen, a rendszer ellen, a bigott begyepesedett osztályfőnök ellen, vagy csak az osztály-önérzet, hogy még a humánosok helyett is mi, a reálosok csináltuk meg a március tizenötödikei műsort, mert mindenből mi voltunk a legjobbak, nem tudom. De még most is van igényünk egymásra, és ez szerintem csodálatos. Amikor még az első bulin kb hajnali kettőkor megölelgetett a szervező srác, akivel sosem volt kb közös témánk, hogy de örül hogy itt vagyok, és hogy milyen jó, hogy baráti köröktől függetlenül összegyűltünk itt. Meg hogy sosem gondoltam volna a matekórákon, hogy a (még mindig) arrogáns pöcs honvéd gyerek az én ágyamon elnyúlva relaxál majd amíg a népek kinn bagóznak a teraszon, és hogy a konyhapultomhoz telepedve gratulál az albérletemhez, hogy milyen király.... jó ez, na.

Ettől függetlenül ma egész nap a szőnyeget vakartam, nem érzem az ujjaimat, és még a harmada mindig dzsuvás, de nem bírom tovább :D. De legalább a vécében már nem fogok több nachosdarabot találni, újra rend van és tisztaság. És pár hónap múlva szívesen várom őket újra <3.

Most megyek az egyetemista nőimmel szolidan borozgatni.
Imádom a barátaimat, még ha néha az agyamra mennek is <3. Szerencsés vagyok.

A mai nap volt az a nap, hogy beinvitáltam a lakásomba egy idegen férfit.


Na jó, túlzások nélkül ez úgy nézett ki, hogy a régi gimis haverom, Tsaba, bejelentkezett egy beszélgetésre. Aztán az este közepén csöngettek (frászt kaptam, hogy biztos a kéményseprők, és jönnek kikapcsolni a gázt), de csak egy cuki szöszi szakállas srác állt ott, a kezében egy papírral. Mivel olvastam ma kettős mércét és tudom, hogy a momentumosok elkezdtek házalni, mielőtt szerencsétlen egy szót is tudott volna szólni, mondtam neki, hogy már első nap aláírtam és hogy sok sikert és kitartást.

Aztán miután bezártam az ajtót, gondoltam egyet, újra kinyitottam, és miután elbeszélgettem vele hogy hogy haladnak, behívtam egy pohár borra. Mondtam, hogy nem tudok kétszer aláírni, de ennyit tudok tenni hogy ne fagyjon szét, és hogy itt van egy haverom is. Szívesen bejött, megdicsérte a lakást és beszéltünk pár percet.

Aztán hívta a barátnője, aki egy emelettel feljebb házalt. Mondta is a srác, hogy a lány nézett egyet amikor bejött. Nevettünk egyet, felhajtotta a bort és ment útjára.

Miután elfordítottam a kulcsot, Tsaba az ajtófélfának dőlve röhögött, meg nézett rám féloldalról, hogy 'milyen szép, amikor minden hátsó szándék nélkül kiállsz a politikai ügyekért'.

Hát na.

De ez mennyire szívás már, miért van mindnek* barátnője?????

Ettől függetlenül büszke vagyok magamra, sosem csináltam ilyet, és akármennyire ott volt Tsaba védőhálónak, elég tökösnek érzem magam.


*aki nekem bejön

Ma ez várt az asztalomon <3

Hazautaztam hétvégére, és kb. fél nap alatt toltam be az Ida regényét Gárdonyitól. Régen volt hogy ennyire hajnalig olvassak valamit és hogy ennyire kisimuljak közben. Géza, (ha szabad...!) maga aztán ért ahhoz, hogy méltatlanul mellőzve legyen! Pedig amikor harmadikban magamtól olvastam az Egri csillagokat, emlékszem mennyire tetszett.

Jó, mire az előzőt kipostoltam, kicsit ki is engedtem ezt az egészet.
Alszom és holnap nagyon jó lesz, elmegyek antikváriumba is (tegnap megjött a fizetésem és még megvan a havi könyvpénzem, remélem értjük, hogy ez nem maradhat így).

Az estém csodálatos megkoronázása, hogy miután lemondtuk a mai találkozót egy haverommal, gondoltam, hogy most már felhívom a gimis legjobb barátnőmet, aki amúgy svájcban él a vőlegényével, hogy hogy is lesz a holnap, mert kb két hónapja tervezgetjük, hogy hogy tudnánk végre találkozni, és most hogy hazajöttek, úgy volt, hogy holnap nálam alszik.

Hát, miután nagy nehezen sikerült elérnem (az autista öcs miatt korán fekszik), közölte, hogy az anyját kel holnap elcipelniük Vácra. Az anya nagyon hangulatember, hisztis, zsarnok, a lánya életének tapasztalt bábmestere, meg amúgy nyilván családtag, szóval nincs olyan, hogy nem.

Amúgy nem is tudom min lepődök meg, lassan megszokhatnám.

Ami inkább fáj, hogy miért nekem kell utánatelefonálni? Mintha mostanában többet mennék emberek után mint kéne. Azt mondta holnap akart hívni, merthogy ez ma alakult így, de most komolyan? Miért nem tudott ma felhívni ő és elmondani? Mondta, hogy úgy akart beszélni velem, hogy az anyja ne hallja, de nem hiszem, hogy holnap erre több lehetősége lenne mint ma volt. Talán egy hajszálnyival kevésbé lennék most csalódott és kiábrándult.
Még szerencse, hogy eléggé fáradt vagyok és nem csináltam olyan nagybevásárlást meg készülődést mint amikor legutóbb (ősszel..) láttam, azt terveztem, hogy beülünk valahová vagy rendelünk egy pizzát és végre kinyitom az üveg portóit amit szülinapomra kaptam és valami nagyon nagy alkalomra tartogattam.

Az ajándékát meg amit a múlt heti sikeres államvizsgájára és a pár héttel ezelőtti eljegyézése örömére vettem, majd odaadom jó pár hónap múlva, akkor is aktuális lesz, nyilván.

Az a baj, hogy ismerem a családját és annyira tudom, hogy ez nem az ő hibája, és a család az első, meg a párja az első, meg minden. Mint mindenkinek. Bár szokta mondani, hogy sokszor én több vagyok neki mint család, gondolom segít, hogy nem zsigerelem ki lelkileg. Vagy legalábbis nem önzően, mostanában kicsit félek attól, hogy többet szipolyozok mint kéne.) De sajnos hiába mondja, ha nem igazán tudom érezni. Amikor félévente egyszer látjuk egymást, minden visszajön, de ilyenkor nagyon nem tud.

De most megint itt ülök egyedül, és olyan szomorú vagyok, úgy vártam már ezt. Én tényleg megértek mindenkit és tudom hogy általában az ilyen helyzetek miatt nem okolható kb senki.És mindennek van magyarázata, mindennek van épkézláb oka, és mindent megértek és jóváhagyok az agyammal, mert tudom hogy mi miért történik úgy és én mindig félreállok és próbálok ott lenni mindenki mellett és tényleg igyekszem támogatni azokat akiket szeretek, mert tudom hogy senkinek sem könnyű, a lányka hangján is hallottam, hogy kivan, nyilván ő is hallotta az enyémen.

Csak szeretnék már végre egyszer prioritás lenni én is. Nem azért, mert valami nagy baj van, vagy mittudomén. Hanem csak úgy, magamért.


(Ennyit arról, hogy nem leszek rinyablog, és összeszedem magam, de I can't help it, ezen nem tudok mosolyogni.
Meg tudom, hogy anyáéknak prioritás vagyok, de ők 300+ kilométerről nem tudnak most megölelni. Holnapután viszont nem eresztem el anyát, nagyon hiányzik már. Csak jussak haza.

Meg most azért is elszomorodtam, mert ezt leírtam. Mert így most valós probléma lett. Miközben ha szépen fejbevágom magam, kussolok, és leírom, hogy hát ez van, de mindig van legközelebb, na akkor viselkedtem volna úgy, ahogy magamtól elvárnám. Szánalmas rinyagép vagyok, miközben hálát kéne adnom a barátaimért, mert sokan vannak és szeretnek.)

Most betolok valami forró édes italt és összeszedem magam, és holnap megint lenyűgöző önmagam leszek.

Amúgy tegnap megkaptam a fejpénzt egy ismerősöm után, akit én hoztam a céghez, és azzal a kanyarral vertem el egy kellemesen kurvadrága bortanfolyamra.

A sima fizetésemet sosem szánnám rá ilyenekre, még itt is rugdosnom kellett magamat, hogy kb most vagy soha, és mire várok, és csináljak már ilyen dolgokat csak a saját kedvtelésem miatt, mert engem érdekel.

Csak na, fejben még mindig túl vidéki gyerek vagyok, és belülről nézek magamra nagy szemekkel, hogy ilyenekre ennyi pénzt kiadni... Szatmáron, azon a vidéken ahol én jövök, ebben a pillanatban azon is elgondolkodnak az emberek, hogy húst vegyenek-e, mert nincs rá pénz. De inkább örülök neki hogy ezt is megléptem, most van rá lehetőségem, lesz ez még így se.

A szofisztikált, önálló, nagyvárosi nő bortanfolyamra megy! (És ennyit a kocsmakvízekről, mert hogy hat héten keresztül hétfőnként lesz :')) Hiányozni fogsz, Ed, egyem azt a gyönyörű pofidat. )

Amúgy a ma reggelem abból állt, hogy 8:08-kor arra ébredtem, hogy BASSZUS HÁNY ÓRA. Ez amúgy annyit jelent, hogy 7 perccel később kellene hivatalosan beérnem a melóba, gyakorlatilag kilencre ráérek. Gondolom mondanom se kell, hogy az se szokott sikerülni, de ma ritka csúnyán késtem el, de legalább szorulásos tyúk módjára totyoghattam a csizmácskámban befelé.

Ennek következtében most itt szopogatom a kefiremet amit az automatából szereztem, hogy ne szédelegjek, mert a reggeli kimaradt. Utálom ha benn kell reggeliznem, és még a szekrényemben lévő puffasztott szelet-készlet is felemésztődött.

De legalább van kiadós salátám (lol) ebédre! Viszont mivel már untam a szokásos csípős olivaolajos önteteket, tegnap kipróbáltam egy avokádós-joghurtos-citromos dresszinget, és OMG, nagyon finom!

Ugyanitt, nem akarom elkiabálni, de szerintem sikerült fogynom egy kicsit. Mondjuk nem mondanám ki hogy diétázom, mert nagyon nem (hétvégén 75 dkg mascarponéból csináltam tiramisut), de azért a napok többségén igenis nézem, hogy mit eszem. És amúgy sajnos mivel én ha ránézek a boltban a cukorra már akkor is nő a körméretem. Azt tudom, hogy a nagyon drasztikus dolgok működnek, két éve elkezdtem szolidaritásból volt lakótársammal a candida-diétát, meg durván jógáztam, és hú, nem tudtam, hogy én ilyen jól is tudok kinézni! És az a baj, hogy ez a fejemben van, és nem hagy nyugodni, és tudom hogy éreztem magam akkor, és hogy néztem ki. Viszont még egyszer ilyen drasztikus dolgot nem akarok csinálni ha nem muszáj, mert imádok enni, ez van, pizzáért a lelkemet is eladnám, és nem vagyok hajlandó sanyargatni magamat. Legalábbis nem száz százalékosan. Emlékszem, amikor a többiek sörözgettek meg ették a gourmet hambit, én meg ittam a  citromos vizet, meg rágtam a répát, és vadásztam az olyan ételízesítőt, amiben nincs E, hogy ehessek anya vasárnapi húsleveséből.

Amúgy a legdurvább, hogy szerintem azért működött az a diéta anno, mert drasztikus volt. Imádom a drasztikus megoldásokat és a világ képébe vágni, hogy TESSÉK. Most viszont mivel nem akarok ennyire elrugaszkodni a megszokásoktól, nagyon nehéz lesz ez. De muszáj összeszednem magam, hányok, ha tükörbe nézek, egy ruhám se áll sehogy se rajtam. Már amelyik rám jön.

Viszont mintha picit jobban néznék ki (sosem mérem magam, csak tükörből/közérzetből/ruhák állásából informálódom, ez szerintem reálisabb visszaigazolás.) A szomorú az, hogy ez a kevés is nagyon látszik. Nem baj, mélyről szép felmászni, és innentől lesz kurva nehéz.

Nem tudom amúgy, honnan van ez a mély bizonyítási kényszer bennem a világ felé, hogy igenis megmutatom. Kinek? Mit? :D Anno egy grafológus mondta, hogy kb minden szavam vége úgy néz ki, mintha kivont kardok lennének, és hogy mi lehetett az, ami miatt ennyire védem magam, mint egy sün? Én magam se tudom, megmondom őszintén.

De going on, szeretnék májusra pofásan kinézni, nem úgy mint tavaly, hogy feszüljön rajtam a kabát...

Ja, meg 2018-ban két nagyon kedves barátnőmnek leszek koszorúslánya. Régen nem voltam esküvőn és akármelyik barátnőmet látom ezeken a képeken, mindenki olyan gyönyörű és nőies és kis törékeny. Szeretnék én is malomkerék helyett Charlotte lenni.

Tegnap elmentem Samanthával kocsmakvízre (azért Samantha, mert egyszer pár barátnőmmel rájöttünk hogy a társaságra totál rá lehet húni a Szex és New Yorkos karaktereket, és ő lett Samantha - én nyilván Miranda vagyok, ki más), és tök jó volt. Szeretem ezeket a kocsmakvízeket, mindig úgy örülök, ha Sam elhív, örülnék, ha gyakrabban hívna. :D. Mondjuk tegnap szerintem kvázi bekéredzkedtem a csapatba, szóval jó úton járok, és a pofátlanságom is működik.

De jó a társaság is, nagyon nevettünk tegnap mert véletlenül feljött a Pendragon legenda egy kérdésben úgy, hogy pont előtte beszéltünk róla egy édes kisállat kapcsán, meg hogy el akarom olvasni már egy ideje, de picit elvette a kedvemet tőle az  Utas és holdvilág, valljuk be, az nagyon nem nekem íródott. A lányok viszont ajánlották, szóval előrébb mászott a listán.

És bár amúgy a kvíz új helyétől nem igazán dobtam hátast, azért a gyönyörű kvízmester még megvan, ő is segít némileg az este hangulatán. Mondjuk azóta már tudom hogy hívják, de nekem csak Ed marad, mert úgy néz ki mint Ed Sheeran magasabb, helyesebb verziója. Szép, na.

Illetve a tegnap este konklúziója, hogy akarok egy albínó axolotl-t (Ed szerint nem pokémon, de engem nem fog átverni).

Mai napi öndefiníció, miután reggel megkajáltattam Dollyt home-made tiruamisuval, délután meg kicsit leoltottam szegényt:
Call me Tiramisu Yen. Édes vagyok és imádsz, de megülöm a gyomrod.


Ugyanitt, akartam írni a hétvégéről, mert  annyi minden volt bennem,sok kettős érzés - volt hogy teli arccal vigyorogtam, volt hogy bőgtem. Aztán rájöttem hogy nem is lényeges semmi - ez a bajom az írással, ott kavarog benn a világegyetem, de amikor neki kellene ülni körbeírni, akkor rájövök, hogy a a világegyetem csak egy rakás kavics és who cares, én biztos nem fogok bizonyos dolgoknak olyan jelentőséget tulajdonítani hogy megpróbáljak írni róla. Lehet ez valami mély önvédelmi mechanizmus, hogy úgy gondolom hogyha egy szituációnak jelentőséget tulajdonítok, akkor csinálok belőle tényleges szituációt, amit valahol magamban el kéne rakni.de ezt meg nem akarom. De lehet hülyeséget beszélek, nem értek ehhez.

De azért szombat reggel amikor felkeltem, rájöttem, hogy a(z amúgy nagyon fasza, de a koncertpajtim miatt elég furcsa utózöngéjű) Jamie koncert után amikor fél kettőkor hazatámolyogtam, lenyúltam az egyik fiús lakás rossmannos kuponjait.
A rossmannos kuponok az új kocsmából kicsempészett söröskorsók.
(de vissza fogom adni, másnap lelkifurdim volt miatta, a rossmannos kupon igazi kincs.)

Mostanában feltűnt, hogy az elmúlt évek során az amúgy meglepően hatásosan működő 'fake it 'til you make it' módszert már csak nagyon elméletben használom. Ez azért szomorú, mert ennek köszönhetően igen nagy sikerrel kifordultam magamból és a népek az utóbbi pár évben szerintem leginkább egy jól működő virágkoszorús tankhoz hasonlíthattak volna, aki szépen egyenesen megy előre és tarol le mindent, de azért közben valami vidám Britney-számot ordít. Mostanság meg ha megállok egy pillanatra és magamba nézek (tessék, elvileg én ilyet nem is szoktam, amúgy most sem, nem tudom miért így írtam, csak ezt érzem :D), akkor egy szánalmas, önsajnáló kis görcs vagyok, nulla önbizalommal, és egyedül mint a kisujjam.

Szóval ha már visszahelyezkedtem a 3-4 évvel ezelőtti önmagamhoz, akkor újra elő kéne venni a jól működő módszereket is onnan, És befogni a számat. Ez a legfontosabb.

Szóval pénteken kilépek kicsit a komfortzónámból és elmegyek (nagy valószínűséggel) egyedül egy Jamie Winchester koncertre. Talán ez az egyetlen olyan koncert ami olyan érzelmi húrokat pattint meg bennem, hogy nem gáz, ha nem tudom a szokott extrovertált módon megélni a koncertet, hanem 'csak' hallgatnom kell azt.  Emlékszem, egy éve félig végigbőgtem az elsősorban azt a koncertjét, amit egy szál gitárral tolt végig, kimondhatatlanul csodálatos volt. Mondjuk utána muszáj volt valakinek telefonálnom hogy beszéljek róla, én nem úgy működöm, hogy magamban meg tudom élni ezeket. Meg most próbálok nem arra gondolni, hogy amikor írtam a Svájcban állomásozó barátnőmnek, hogy lesz ez a koncert, akkor fél órán keresztül írta nekem, hogy kapjam be, és én akar lenni és akar jönni koncertre. Amit amúgy meg is értek, mert holnap államvizsgázik, én inkább ugrálnék hidakról, mint hogy még egyszer államviszgáznom kelljen :'D. De tényleg jó lenne ha tudna jönni, gimiben megosztott fülhallgatóval hallgatuk a Jamie diszkográfiát és faltuk közben a könyveket, valahogy az emlékeim köztt ez különösen napfényes pont maradt.

De most fogjuk fel kalandnak az egyedüllétet.

A mai nap soundtrackje amúgy, ma jött szembe és imádom (accurate tho):