Olyan kis fura érzésem van, az elmúlt napok (hetek) agóniája után most SÜT A NAP, és tök jó volt hogy ahogy jöttem be dolgozni a kis lila bőröndömmel meg sárga kabátommal, hogy éreztem, hogy a napsugaraknak már ereje is van, és valahogy annyival erősebbnek éreztem magam én is.

Már csak 20 oldal maradt a Pendragon-legendából, de csak azért nem cipelem haza a könyvet (not bad, de azért nem estem hasra eddig), szóval lekaptam a polcról a Forgotten Gardent Kate Mortontól. Ezt a könyvet még tavaly novemberben vettem a Waterloo bridge alatti book marketen Londonban, kemény négy fontért, és amúgy is, még sosem olvastam Kate Mortont, de valahogy úgy érzem, hogy tetszeni fog.

Ahogy telnek az évek, egyre jobban gyűlölöm a vonatutakat haza, az a majd' hat óra egyre hosszabbnak és kiállhatatlanabbnak tűnik. Bár ez amúgy 100%-ban csak a visszautakra igaz, imádok itt is lenni, meg otthon is lenni, de visszajönni gyűlölök. A hazautak elég ambivalensek, általában azokat kicsit kalandként kezelem.

Most hogy itt ülök az irodában, gépelgetem ezt a bejegyzést, tolom be a földimogyorót, süt rám a nap, megy a fülembe a lifelong playlistről a sok tavaszi zene (Mézga Aladár Sound System, Ingrid Michaelson, Hiperkarma, etc)  és örülök annak, hogy a fiókomban megtaláltam a hétvégén vett kis leveles ezüstgyűmet, amiről azt hittem tegnap este, hoyg végleg elhagytam - na most várom a vonatutat, hogy a kis kávémmal hazazötyögjek a napfényben, miközben Kate Mortont olvasok.

Legyen három óra hamar!

Mindeközben:
Jaj de hideg volt, de meleg lett
Minden kezdet nehéz, babám, te kezded
...
Táncol az ucca ingujjba,
Tavasz jött a tél helyére, de furcsa