Amúgy Londonban vagyok másfél hónapja.

Ez az a dolog amiről amúgy nagyon írnom kellett volna már, meg dokumentálni minden pici élményt meg felfedezést, meg úgy amúgy, itás a once in a lifetime opportunity, szépen színesen-szagosan  mosolyogva kéne blogolnom tízpercenkáént, hogy láttam még egy szép felhőkarcolót. Az igény megvan amúgy, de van bennem avalami nagy block, ami nem tudom miért szakadt fel most egy kicsit így hajnal egykor egy elég mélypontos este és egy újabb rész A szolgálólány meséje után.

Szóval az volt a helyzet, hogy már szeptember közepétől tudtm, hogy kijövök Londonba három hónapra secondmentre. Nem sok mindent kell rajta ragozni, egy rémálom volt a megelőző időszak több szempontból is. A pontos kiutazásom dátumát két nappal a repülőút előtt sikerült lefixálni, egy hónapig senki nem mondott semmi konkrétumot, az utolsó pillanatig aggódtam hogy a bölcsességfogműtétem belefér-e a kiutazás előtt (nyilt sebbel közel az arcüreghez lehet nem kéne repülgetni ugye), konkrétan mindent magamnak kellett kitalálnom hogy mit hogy számoltathatok el, hogy kell repülőjegyet foglaltatni végen keresztül, tudok-e felvenni pénzt előre, mi a faszom az az amex, senki nem mondott semmit semmiről. Aztán mivel last minute derült ki hogy már nincs még egy hetem itthon, az egyhetes átadásokból fél nap lett (csak arra volt elég hogy elfogjon a halálos rettegés), a nagy búcsúzásokból nem lett semmi, szóval az amúgy sikeres last minute búcsubulimat úgy fejeztem be, hogy két feles után a májam szólt, hogy két napja fejezted be az antibiotikumkúrát, szóval úgy hánytam tele a kazinczy járdáját a barátaim előtt háromszor mint egy friss tizenhatéves particsászár, de így mindenféle átvezetés nékül. Másnap konkrétan nm tudtam elindulni megvenni a bőröndöt amibe egy napom volt belecsomagolni az életemet ameddig ki nem ürítettem az amúgyis üres gyomromat, szóval jó kezdés volt.

Akkor kezdtem felfogni hogy utazom amikor aznap este az egyik barátnőm rámnézett és elsírta magát.

Pedig tényleg hazamegyek, meg amúgy nem olyan drasztikus ez mint amilyennek leírom, á,msok tényleg az egész életüket csomagolják össze, de hát nyilván viszonyítás kérdése.

NEkem ez egy nagyon nagy dolog és még mindig nem hoszem hogy teljesen felfogtam volna. Amikor jött a lehetőség szinte gondolkodás nélkül ugrottam bee, mert éreztem hogy muszáj csinálnom valamit, mert egyre inkább sodródom afelé a szakadék felé amiben tavaly télen is voltam és nem biztos hogy teljesen kimásztam belőle. Meg amúg mindig csak irigyen nézegettem azokat akik külföldre mennek, meg sem kottyan már nekik hogy hogy kell elszámolni a helyi transzfert, én még mindig nagyon vidéki kislánynak érzem magam, meg ha azt nézzük hogy rettegtem ha be kell mennem egy callra az ügyfelekkel (still nem megy) ahhoz képest elég nagy ugrás volt.

És nagyon durva, hogy már elvileg félidőnél vagyok. Valahogy az ember úgy belesüllyed a hétköznapokba, kicsit keserédes ez az egész. Csak megyek, dolgozok, hazesek, eldőlők, aztán amikor olyan esték vannak mint például a mai, amikor rámtör, hogy bár nagyon jó itt, de végtelenül magányos vagyok azért, akkor kicsit szomorú, mert otthon ott van egymásnak mindenki, szépen szeretik egymást meg örülnek egymásnak, én meg nem tudok kivel elmenni meginni egy sört meg elmenni koncertre, amúgy a szervezetemet is nagyon megviselte az ittlét, a bőröm teljesen gyulladt, tönkrement, darabokban szedem le a bőrdarabokat az arcomról,  a hajam is szárad (két éve nem volt ilyen), a menstruációm már második alkalommal késik két hetet (még aggódnék is, ha láttam volna férfit az elmúlt pár évben, de hát nem vagyok a vonzerőm csúcsábn ugye, ez itt sajnos úgy látszik csak lefelé megy nem felfelé).

A munka kurvanehéz. Nem fejtem ki mi van itt, de az a lényeg hogy hárman is mentek most el a csapatból, két új director két héttel előttem jött, nem igazán segítenek abban hogy a megfelelő emberekre legyenek osztva a megfelelő feladatok, szóval küszködünk, én meg pláne, mert bár azt hittem tudok angolul, still lófasz, úgy érzem magam mint áltsuliban, egy kollégámmal akivel néha egy irányba kezdünk el sétálni, mindig feljön hogy milyen idő van, mert annyira nehézkes a beszélgetés.
Nyilván nem arra számítottam hogy gyaloggalopp lesz, de nem is számítottam arra hogy ennyire meg kell erőltetnem majd magam. Picit rosszul esett hogy amikor egy itthoni kollégám aki szintén Londonban van egy másik cégnél megkérdezte, hogy na, hogy érzed magad, én meg mondtam, hogy hát, nem számítottam ilyen nehézre még ő ugrott rám hogy hát mit vártam, dolgozni jöttünk ki, nem nyaralni, ő is sokkal többet dolgozik ám mint otthon. Hát köszi, bazmeg, nyilván nem nyaralni jöttem, de hazudni nem fogok, én tényleg nehéznek érzem a saját képességeimhez képest.

Kicsit keserédes dolog amúgy, hogy amúgy máris megkérdezték a managementet hogy tudok-e maradni hat hónapig. Ez azért keserédes, mert amúgy a válaszon nem igazán gondolkodtam, akármennyire is nehéz, de ez a kaland tényleg úgy éri meg ha itt vagyok fél évet, nem is kérdés. Viszont ennek a döntésnek annak a függvénye kellett volna legyen, hogy mennyire vannak megelégedve vele, a háromhónapnyi munkám után (nem viccből ennyi a próbaidő amúgy), és mivel jó dolgozó vagyok, ezért nyilván feljajánlják. Az, hogy egy hónap után írtak, sajnos nagyon nem ezt jelenti, hanem hogy kurva kétségbeesettek, és hogy én még dolgoztam egy hónapot a volt főnökömmel aki  hét év után lelép mert töke tele van (nem is értem miért) és már ez is valami sajnos, mert ennyire kétségbeesett a cég és ennyire emberhiányban vannak.

na de ez elég rinyálósra sikerült.

Amúgy élvezem. A legdurvább amikor egy pillanatra körbenézek a metrón, vagy felnézek az épületekre és realizálom, ogy Úristen, mit keresek én itt? Egy gyönyörű hotelbe raktak be amúgy, a tower seggében, királyi életem van, és van egy magyar recis fiú, kb a napom fénypontja ha látom (az ebéden kívűl, komolyan, tök király az irodai kajálda, irtó finomakat eszek öt fontból, éles váltás az otthoni zsírban sült olaj, meg diétás menü: rántott mák után). Illetve van ingyen nespresso meg végtelen tea ingyen!!!! Ez tök nagy dolog, otthon végtelen pénzeket költök el kávéra, itt meg azért nagyban növeli a lojalitásomat a helyhez egy ilyen apró gesztus is.(Jaj, most eszembe jutott milyen rögös volt az első napom, hogy kezdtem egy órával később pedig ott voltam időben, hogy a főnököm egy szavát sem értettem, jaj jaj :D). Amúgy havonta van egyszer csapatreggeli amit a cég áll, ez is tök jó dolog!

Meg itt van azért egy barátnőm Londonban, azért őt sikerült egy puszira összeszednem minden hétvégén, ez is sokat segített. MEg meglátogatott múlt héten egy másik barátnőm (neki már azelőtt volt jegye londonba hogy nekem lett volna :D), nagyon jó volt. Én volt hogy csak ültem mellette csöndben a kanapén mert annyira ki voltam fáradva, és néztük a szarabbnál szarabb realityket a tévében, de akkor is jó volt, hogy van kivel bruncholni hétvégén és végre van valaki akit megölelhetek! Ez nagyon hiányzik amúgy. Rossz volt amikor hazament.

Emellett London gyönyörű, még csak a központban mászkáltam eddig, de igyekszem kimenni kicsit a szélekre is majd ha úgy jön ki a lépés, a hétvégére greenwich parkot tervezek. Már tudtam venni magamnak négy könyvet, meg drága, köztepesen jó sütit (nyilván nem a dobozáért) a whitterdsban, meg ugyanott teát (amit nyilván nem raktam bele azonnal a sütik helyére a dobozba).

Szóval küszködés, de ez nyilván várható volt, de amúgy kaland mindenféleképpen és nagyon nagy tapasztalat. Most is elgondolkodom rajta, hogy te jó ég, ez életed nagy kalandja fiam, SZEDD MÁR ÖSSZE MAGAD!!!! És tényleg, durva, nagyon durva. Nekem legalábbis még mindig.

Az az egy biztos, hogy ha hazamegyek, nagyon más perspektívából fogom látni a melót, és sokkal ügyesebb és erősebb leszek. (Miután újra beilleszkedtem, nyilván... :'D).


Na jó, ezt a bejegyzést újraolvasom és átjavítom majd, de már fél kettő, hatkor csörög az óra, I am sooooooooo fucked, mintha amúgy nem lennék mosott fos... :D