Az estém csodálatos megkoronázása, hogy miután lemondtuk a mai találkozót egy haverommal, gondoltam, hogy most már felhívom a gimis legjobb barátnőmet, aki amúgy svájcban él a vőlegényével, hogy hogy is lesz a holnap, mert kb két hónapja tervezgetjük, hogy hogy tudnánk végre találkozni, és most hogy hazajöttek, úgy volt, hogy holnap nálam alszik.

Hát, miután nagy nehezen sikerült elérnem (az autista öcs miatt korán fekszik), közölte, hogy az anyját kel holnap elcipelniük Vácra. Az anya nagyon hangulatember, hisztis, zsarnok, a lánya életének tapasztalt bábmestere, meg amúgy nyilván családtag, szóval nincs olyan, hogy nem.

Amúgy nem is tudom min lepődök meg, lassan megszokhatnám.

Ami inkább fáj, hogy miért nekem kell utánatelefonálni? Mintha mostanában többet mennék emberek után mint kéne. Azt mondta holnap akart hívni, merthogy ez ma alakult így, de most komolyan? Miért nem tudott ma felhívni ő és elmondani? Mondta, hogy úgy akart beszélni velem, hogy az anyja ne hallja, de nem hiszem, hogy holnap erre több lehetősége lenne mint ma volt. Talán egy hajszálnyival kevésbé lennék most csalódott és kiábrándult.
Még szerencse, hogy eléggé fáradt vagyok és nem csináltam olyan nagybevásárlást meg készülődést mint amikor legutóbb (ősszel..) láttam, azt terveztem, hogy beülünk valahová vagy rendelünk egy pizzát és végre kinyitom az üveg portóit amit szülinapomra kaptam és valami nagyon nagy alkalomra tartogattam.

Az ajándékát meg amit a múlt heti sikeres államvizsgájára és a pár héttel ezelőtti eljegyézése örömére vettem, majd odaadom jó pár hónap múlva, akkor is aktuális lesz, nyilván.

Az a baj, hogy ismerem a családját és annyira tudom, hogy ez nem az ő hibája, és a család az első, meg a párja az első, meg minden. Mint mindenkinek. Bár szokta mondani, hogy sokszor én több vagyok neki mint család, gondolom segít, hogy nem zsigerelem ki lelkileg. Vagy legalábbis nem önzően, mostanában kicsit félek attól, hogy többet szipolyozok mint kéne.) De sajnos hiába mondja, ha nem igazán tudom érezni. Amikor félévente egyszer látjuk egymást, minden visszajön, de ilyenkor nagyon nem tud.

De most megint itt ülök egyedül, és olyan szomorú vagyok, úgy vártam már ezt. Én tényleg megértek mindenkit és tudom hogy általában az ilyen helyzetek miatt nem okolható kb senki.És mindennek van magyarázata, mindennek van épkézláb oka, és mindent megértek és jóváhagyok az agyammal, mert tudom hogy mi miért történik úgy és én mindig félreállok és próbálok ott lenni mindenki mellett és tényleg igyekszem támogatni azokat akiket szeretek, mert tudom hogy senkinek sem könnyű, a lányka hangján is hallottam, hogy kivan, nyilván ő is hallotta az enyémen.

Csak szeretnék már végre egyszer prioritás lenni én is. Nem azért, mert valami nagy baj van, vagy mittudomén. Hanem csak úgy, magamért.


(Ennyit arról, hogy nem leszek rinyablog, és összeszedem magam, de I can't help it, ezen nem tudok mosolyogni.
Meg tudom, hogy anyáéknak prioritás vagyok, de ők 300+ kilométerről nem tudnak most megölelni. Holnapután viszont nem eresztem el anyát, nagyon hiányzik már. Csak jussak haza.

Meg most azért is elszomorodtam, mert ezt leírtam. Mert így most valós probléma lett. Miközben ha szépen fejbevágom magam, kussolok, és leírom, hogy hát ez van, de mindig van legközelebb, na akkor viselkedtem volna úgy, ahogy magamtól elvárnám. Szánalmas rinyagép vagyok, miközben hálát kéne adnom a barátaimért, mert sokan vannak és szeretnek.)

Most betolok valami forró édes italt és összeszedem magam, és holnap megint lenyűgöző önmagam leszek.