Régóta nem írtam ide, pedig nagyon sokszor akartam. Ezen a bejegyzésen is két napja gondolkodom folyamatosan, hogy mit is tudnék írni. Rengeteg tök jó dolog történt velem (dedikáltattam Sapkowsikval, Jamie Winchester koncert, etc), de amikor odáig jutottam volna, hogy leírjam őket, mindig  jött valami amitől teljesen levert lettem és inkább nem írtam semmit - A jót azért nem mert már nem voltam vidám amikor le akartam írni, a szomorút meg azért nem, mert amúgy nincsenek komoly problémáim és nem vagyok hajlandó rinyablog lenni. Anno amikor éveken keresztül írtam blogot, mindig valahogy úgy volt a fejemben mint valami kis színes-szagos kincsek szelencéje - nem mint a nonszensz faszságok és az indokolatlan önsajnálat keletetője (jaj de szépen írtam, mégiscsak erőltetni kéne ezt  :D).

Mindenesetre nagyon bipolárisan éreztem magam, a totál vidámságból a teljes letargiába, röhögtem aztán sírni akartam, egyik percben a tükörképemet csókolgatom, a másikban meg össze akarom törni a tükröt a francba, imádom hogy sok a barátom, aztán azt érzem, hogy nincs itt velem senki, és magány. Akarok csávót, is aztán mégsem. Azt sem tudom eldönteni hogy a visszaigazolások hiánya vagy a magány erősebb. Őszintén, nem is érdekel, ezek mind annyira nonszensz dolgok.

Arra jöttem rá az elmúlt pár napban, hogy nagyon átmeneti időszakban vagyok, valami gomolygó izé közepén. Valahogy azt érzem, hogy most van egy törésvonal és dolgoknak kell történnie, hogy most valahogy rá kell pörögnöm a dolgokra, és most érzem magamban az elhatározást. Holnap például megyek időpontot kérni a szájsebészetre.

Viszont ami nagyon meglep, hogy a lányokkal megyünk Dublinba május vége felé. Tökre várom és imádni fogom és remek lesz. Mégis valahogy most, ebben a percben azt érzem, hogy nem most kéne menni és hogy ez hátráltat engem most abban, hogy kicsit szétszedjek mindent az életemben. Amikor megvettük a jegyet, azt hittem hogy a kis rövidnadrágjaimban fogok rohangálni (amikbe jelenleg nem férek bele) és flörtölni fogok az egész világgal és imádni fogom. És most itt vagyok ebben a limbóban, végtelen feszültséggel magamban, amit egyszerűen csak ki akarok üríteni magamból. Valahogy minden félben van. Konkrétan most ott járok, hogy szívem szerint az egész májust azzal tölteném hogy a számat vágatom és fúratom szét, (na ennek következtében biztos lefogynék, mert nem ennék semmit), de valahogy bennem van ez a késztetés, hogy ezekbe MOST kell belevágnom, mert a végtelen türelmetlenségem és a félbehagyott dolgok gyűlölete illetve az önutálatom most csapott át abba a két büdös nagy pofonba, amire szükségem volt. De valószínűleg mindent tolnom kell a francba, mert az utazást viszont élvezni akarom, de ki tudja, egy hónap múlva hol les az elszántságom? Valószínűleg a fasorban sem. Áh, nem tudom, szörnyű, amikor nem tudom! :D

Amúgy nem tudom mit akartam ezzel a bejegyzéssel leíri. Most ahogy itt ülök, azt érzem, hogy semmi értelme, egyszerűen nem tudom ebben a formában megfogni azt a rengeteg dolgot ami kavarog bennem.

Mindenesetre tegnap végre újra leültem az ikonikus íróasztalhoz, ami mellé azon az ikonikus nyáron ültem le először amikor a legnagyobb törésvonal volt az életemben (Pozitív irányba - és tegyük mellé hogy az íróasztalt általános iskolában kaptam, és SOHA nem ültem mellette. Soha.)

Hónapok óta nem ültem mellette, de most újra elkezdtem rendbe tenni a felgyülemlett lomokat. (Miután átpakoltam mind az 550 könyvemet, szétválasztva az olvasottakat és az olvasatlanokat, felvittem a moly adatbázisába kb 30 új könyvet  - és hozzáadtam az összes könyvemhez a kiadásokat.). Jobb kezemnél a helyükre pakolandó, feldolgozandó újságok, papírok, gyöngyök, mindenfélék, a 'FÉLDOLGOK', amiket a helyükre kell rakni, be kell fejezni és meg kell szüntetni - bal kezemnél az elmaradhatatlan esti tejeskávém, a nasipótló.

Csinálok egy listát, hogy mit kell elintéznem. Rengeteg dolgot halogatok, semmim nincs rendben. Linkedin profilfrissítés, bevásárlások, manikűr, 10 éve gyűlő fényképek szétválogatása, könyvjelzők rendbetétele, ügyfélkapu, régi emlékkönyv visszaszolgáltatása, németezés...

Túl sok dolog, túl sok félben, kevés a rend és a kiegyensúlyozottság.

Nem tudom, hogy Marie Kondo büszke lenne-e rám ha látná a kattanásaimat, vagy rám hívná-e a pszichiátriát (pedig szerintem ő is bőven klinikai eset, de lám, ha jól kamatoztatjuk, meg lehet úszni).

Itt a tegnapi állapot, azóta a papírhalmot már megszüntettem (Be proud). Utálom amikor így tele van, imádom, amikor elfogy a sok lom és a munkafelületem áttekinthető.

Tényleg nem tudom, amúgy mit akartam ezzel a bejegyzéssel, jó nagy katyvasz lett. Utálom az ilyeneket, mert semmi céljuk és értelmük, vagy nem is tudom, még gőzkieresztésnek sem jó. A Feedlymben is 120 olvasatlan bejegyzés van, még blogot sem volt kedvem olvasni mostanában, néha felsírtam ha láttam hogy pár kedvenc bloggerem írt, mert lemaradni nem akartam, de kedvem vagy erőm nem volt olvasni.

De holnap új nap virrad (eléggé virrad, mert fél négykor kelnem kell, a hajnali vonattal megyek vissza Pestre), becsszó, összeszedem magam, nem leszek ilyen szúrós kis köcsög, és szeretni fogok mindenkit és elolvasom a blogbejegyzéseket is, mert amúgy érdekel. Meg na, lefixálom hogy mikor vágják szét a számat a francba <3. Csodákat várok tőle, de előreláthatólag csak egy műtéttel két egymás melletti fogam fog elhullni.  A háromtól sem lennék meglepve. 

Rettegek.

Legyen már holnap, hogy többet tudjak, hogy előrébb legyek.

Tessék, addig is itt van egy kis Grimes, Rongyosra hallgattam mostanában az Art Angelst, valahogy nagyon jó aláfestője ennek a limbónak, amiben várakozom. De érzem, hogy az életnek most be kell futnia.

(oké, én is hülye vagyok, ebben a számban benne van minden ami le akartam írni, minek tépem itt az ujjaim szám <3)