Amúgy a ma reggelem abból állt, hogy 8:08-kor arra ébredtem, hogy BASSZUS HÁNY ÓRA. Ez amúgy annyit jelent, hogy 7 perccel később kellene hivatalosan beérnem a melóba, gyakorlatilag kilencre ráérek. Gondolom mondanom se kell, hogy az se szokott sikerülni, de ma ritka csúnyán késtem el, de legalább szorulásos tyúk módjára totyoghattam a csizmácskámban befelé.

Ennek következtében most itt szopogatom a kefiremet amit az automatából szereztem, hogy ne szédelegjek, mert a reggeli kimaradt. Utálom ha benn kell reggeliznem, és még a szekrényemben lévő puffasztott szelet-készlet is felemésztődött.

De legalább van kiadós salátám (lol) ebédre! Viszont mivel már untam a szokásos csípős olivaolajos önteteket, tegnap kipróbáltam egy avokádós-joghurtos-citromos dresszinget, és OMG, nagyon finom!

Ugyanitt, nem akarom elkiabálni, de szerintem sikerült fogynom egy kicsit. Mondjuk nem mondanám ki hogy diétázom, mert nagyon nem (hétvégén 75 dkg mascarponéból csináltam tiramisut), de azért a napok többségén igenis nézem, hogy mit eszem. És amúgy sajnos mivel én ha ránézek a boltban a cukorra már akkor is nő a körméretem. Azt tudom, hogy a nagyon drasztikus dolgok működnek, két éve elkezdtem szolidaritásból volt lakótársammal a candida-diétát, meg durván jógáztam, és hú, nem tudtam, hogy én ilyen jól is tudok kinézni! És az a baj, hogy ez a fejemben van, és nem hagy nyugodni, és tudom hogy éreztem magam akkor, és hogy néztem ki. Viszont még egyszer ilyen drasztikus dolgot nem akarok csinálni ha nem muszáj, mert imádok enni, ez van, pizzáért a lelkemet is eladnám, és nem vagyok hajlandó sanyargatni magamat. Legalábbis nem száz százalékosan. Emlékszem, amikor a többiek sörözgettek meg ették a gourmet hambit, én meg ittam a  citromos vizet, meg rágtam a répát, és vadásztam az olyan ételízesítőt, amiben nincs E, hogy ehessek anya vasárnapi húsleveséből.

Amúgy a legdurvább, hogy szerintem azért működött az a diéta anno, mert drasztikus volt. Imádom a drasztikus megoldásokat és a világ képébe vágni, hogy TESSÉK. Most viszont mivel nem akarok ennyire elrugaszkodni a megszokásoktól, nagyon nehéz lesz ez. De muszáj összeszednem magam, hányok, ha tükörbe nézek, egy ruhám se áll sehogy se rajtam. Már amelyik rám jön.

Viszont mintha picit jobban néznék ki (sosem mérem magam, csak tükörből/közérzetből/ruhák állásából informálódom, ez szerintem reálisabb visszaigazolás.) A szomorú az, hogy ez a kevés is nagyon látszik. Nem baj, mélyről szép felmászni, és innentől lesz kurva nehéz.

Nem tudom amúgy, honnan van ez a mély bizonyítási kényszer bennem a világ felé, hogy igenis megmutatom. Kinek? Mit? :D Anno egy grafológus mondta, hogy kb minden szavam vége úgy néz ki, mintha kivont kardok lennének, és hogy mi lehetett az, ami miatt ennyire védem magam, mint egy sün? Én magam se tudom, megmondom őszintén.

De going on, szeretnék májusra pofásan kinézni, nem úgy mint tavaly, hogy feszüljön rajtam a kabát...

Ja, meg 2018-ban két nagyon kedves barátnőmnek leszek koszorúslánya. Régen nem voltam esküvőn és akármelyik barátnőmet látom ezeken a képeken, mindenki olyan gyönyörű és nőies és kis törékeny. Szeretnék én is malomkerék helyett Charlotte lenni.