Az a baj, hogy olyan ritkán van olyan, hogy kiszúrok nagamnek egy szép szál férfiembert, aki valahogy tènyleg a zsánerem. A még nagyobb baj, hogy egész életemben akiket kinèztem magamnak általánis iskolától kezdve, mindig az elérhetetlen kategóriában mozogtak. Mibmndig.  Viszont valahogy a rajongás kelkülete mindig feldobta a hétköznapjaimat, valahogy úgy éreztem, hogy megédesíti a napjaimat, hogy őt lesem, hogy összefutunk-e a folyosón, hogy beszélgetünk-e. Hogy látok-e belőle ma valami újat, ami hozzátesz a képhez, hogy ki is ő. Meg a remény, hogy igazàn meglát, és lehet hogy tetszik neki amit felfedez. Hogy lehet hogy van bennem valami. Hogy talán ő is les engem és alig várja hogy az útjába kerüljek a folyosón

Évrk óta nem találkoztam ilyen crush-sal, aki úgy igazán. Ez az IT-s srác akiről az előző bejegyzésben írtam, ilyen.
Sikerült többet megtudnom róla a céges bulin. Idősebb mint amennyinek kinèz (a kölyökképű férfiak a halálom), és egy tüneményesen jólelkű, nyagyon okos ember.

És augusztusban nősül.


(De azért megígértem, hogy hozok neki Dublinból Guinnesst. Miért is ne. Ezeket sosem úszom meg könnyen, ha fáj, akkor már fájjon rendesen.)
Mindenesetre a munkahely ismét egy nagyon szürke, sötét hely lesz jövő héttől. Én nem az vagyok, akinek terem itt babér, némi izgalom, vagy kaland, hiába nézek körül az ismerőseim példáira, hogy lehetséges. Újra általános iskolàban vagyok és kívűlről nézem az életemet (és szeretnék a falhoz vágni valamit).